SZÉPIRODALOM

Mostanában alig fordul elő, hogy kisütne a nap, pedig attól rögtön boldognak érzi magát az ember. Hát, ma nem lesz sok örömünk! Ma éppen sötét, esőre hajló, nyirkos idő vesz körül bennünket. Elvileg már a télben járnánk, de ez, amit ma tapasztalunk, inkább az ősz leggusztustalanabb megnyilvánulása. Vágtatunk a karácsonyi ajándékok után, miközben a karácsonynak leghalványabb jele sincs a levegőben. Mégis érzékelhető valahol az emberek hangulatában. Mindenki nyomul megkeresni a legalkalmasabbat, a legmeglepőbbet, a leginkább örömszerzőt. Ettől olyan más a világ bennem, benned….napsugár nélkül is.

Nézem első éves egyetemista unokámat, mint hajt a vizsgáira, mint akarja saját igájába fogni a jövőt. A jövőt, amely fékezhetetlen, és véletlenszerű. Úgy lehet szerencsés, mint bőszítő, de alig-alig függ tőlünk. Ezért van az, hogy a jövő csak a jelenben szép. A fiú eddig csupán sejtette, ma már tudja, hogy létezik tét. Szerencsére azt még nem érzi, hogy ennek egykor ára lesz. Ettől élhető az élet, hogy mindent a maga idejében tud meg a mindenkori ember.

A jelenleg legkisebb dédunokámon figyeltem meg, miként sajátítja el az élethez való legjobb viszonyt anélkül, hogy tudatában lenne bárminek. Hiszen ha valaki, ő is, mint minden újszülött, a nulláról indul. Jóval később, ha már érzékelni kezdi egy-egy pici szegmensét a világnak, meg lesz róla győződve, hogy vele kezdődött a lét, s előtte volt a semmi. S azt a hiányzó űrt, ami neki természetesen nem hiányzik, mi fogjuk szép lassan megtölteni tartalommal.

Amikor elhagyja anyja testét, azt a meleg, jól fűtött biztonságot, egyetlen reflexet hoz magával az embergyerek, az a szopáshoz, a táplálkozáshoz, mondhatni a túléléshez kapcsolódik. Ám, amikor megkapja, szájában érzi azt az eddig nem tapasztalt, áhított finomságot, úgy fúrja bele magát az ölelésbe, az illatba, melyet ez az egyetlen nő küldhet felé, hogy máris két éltető reflexszel rendelkezik. Egyik a tej íze, másik az anyja illata.

Később már akkor is mocorog - örömét jelezve -, ha érzi közeledni az illatot. S amikor már a fejre állt világból elkülönül az arc, az egyetlen arc, mely számára jelentőséggel bír, s a hang, az a simogató, megnyugtató, duruzsoló valami, beleköltözik a boldogság. S mindaddig egyenletesen boldog, amíg a környezet megnyugtató közelsége az ő biztonságáról gondoskodik.

Az unokám elküldte a Mikuláskor készült felvételeket. Most arról nem szólnék, hogy kinek az arcáról olvasom le a legnagyobb boldogságot. Mert ugye, az egyértelmű, hogy az unokáméról. Természetes, hiszen sikerült akkora örömet, meglepetést, sikongató boldogságot elővarázsolnia lelke puttonyából, amellyel két kicsijét elrepíthette az elragadtatás küszöbére. De látom a meghökkent, szinte megszeppent örömet a négy éves nagylány Abigél pofiján. Ez bizony annyit jelent az én olvasatomban, hogy bánatomra, apró életében már jelen van a sejtés, már gyanít valamit abból, ami még nem megfogalmazható, ami köznyelven annyit jelent; nem minden fenékig tejfel. S örömmel nyugtázom a magától értetődő kielégültséget a hatalmas üres férficipőt vonszoló kicsin, akinek még minden öröm természetes, sőt az egész világ egy hatalmas öröm, amely tulajdonképpen érte létezik, s ha mégis elakad valahol, akkor majd ő tesz róla. Majd ő tudatosan kisírja magának.

Azt mondják, minden kornak megvan a maga szépsége. Szerintem azok mondják ezt, akik nagyon fiatalok. Bár azok még nem tesznek filozofikus kijelentéseket. Gyanítom, hogy nem is az életkorra gondolt, aki ezt a megállapítást tette. Hiszen ez már a lejtmenet, az összes tüneteivel. De ki törődik derékfájással, ízületek kopásával, szóval olyan élményekkel, amelyek az öregség címkéi, ha utolér az élmény szeretet és gondoskodás formájában, ha látom utódaim örömét, amelyeknek részese lehetek.

Berettyóújfalu. 2011. december 12.