SZÉPIRODALOM

Csengeri Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott már épp eleget karón varjút, nem kapkodta el a dolgot. Úgy határozott, majd odahaza, a nagy monitoron kényelmesen utánanéz a világhálón, hogyan kell újraindítani a nyomásszabályzót, mivel nem szándékozott kárt tenni benne.

Ahogy hazaért, rögvest rákeresett a neten. Egy jogi fórumban azt találta, hogy az egyáltalán nem szégyellős gázszerelők huszonhétezer forintot is elkérnek egy-egy kiszállásért, amikor a tájékozatlan tulajdonos a fűtési idény kezdetén rádöbben: nincsen gáznyomás a házon belül, és hirtelen felindulásból bejelenti a hibát. A hozzászólók persze – cinikus szokás szerint – nem segíteni próbáltak a siránkozóknak, inkább lúzernek titulálták őket, mert szerintük a szerelők jogosan kérnek amennyit akarnak, hiszen a munkadíj és a kiállás szabadáras. „Meg kellett volna kérdezned előre, hogy mennyit taksál a néhány másodperces művelet!” Ilyesmi volt a legkíméletesebb válasz.
Csengeri megnézte a poszt dátumát, és igencsak meglepte, hogy az általa jogosnak érzett panaszt még 2019 októberében küldték be. Azóta viszont eltelt öt hosszú, coviddal, háborúval és súlyos inflációval megterhelt év. A sorozatos csapások után jelenleg ugyan mennyiért oldanák meg a gondot a nem remegő kezű szakibácsik? Mindemellett persze érdemes leszögezni azt is, hogy a lassan három éve háborúzó Ukrajnában sem volt akkora pénzromlás, mint idehaza. A féltő gondoskodás ellenére hozzánk valahogy folyton begyűrűzik az összes gazdasági probléma, amit vicces kedvében már Hofi elvtárs is többször felvetett a múlt rendszerben.
Nem igazán bizalomkeltő, hogy amint elköhögi magát az amerikai elnök, a forint árfolyama rögtön esik. Kérdezhetnék persze a kárvallottak: mindezt előre tudva, miért nem váltott nemzetünk okos közgazdászoktól hemzsegő bankja időben euróra? Valószínűleg megvan annak is a nyomós magyarázata. Úgy például a svájci bankokban fialtatott frankmilliárdok árfolyamértéke nem emelkedne látványosan a hazai fizetőeszközhöz képest, és nem érné gigászi sikerélmény bölcsen döntő gazdagjainkat, valamint az alacsonyan tartott munkáskeresetek, és a gyatra nyugdíjak nem vesztenék el hónapok alatt a látszatemelések vásárlóértékét.
A kisjövedelműeknek borzasztó kínos tudomásul venni, hogy a magyar infláció időről-időre meghaladja a környező országokét, mintha mi egy kivételezett, dedikált buborékban élnénk, és miránk keményebben hatnának a hátrányos gazdasági folyamatok. Talán az sem lehetett véletlen, hogy a történelem legnagyobb – világrekord - áremelkedése is nálunk következett be, amikor 1945 nyarán hiperinfláció kezdődött, és több mint egy éven át tarolt a gazdaságban. Ekkor az átlagember mind elvesztette a háborút átvészelt, eldugott pénzét, ami valószínűleg elsődleges célja lehetett a gátlástalan devalválásnak.
– Nos, szerintem abból a furmányos időszakból bőven maradtak még fenn huncut eszközök az átlagnyugdíj harmincszorosát is megkereső nagyjaink kezében – szűrte le a konzekvenciát Attila, és visszaterelte elcsatangolt gondolatait az eredeti témára.

Csengeri a gázszolgáltatók weboldalain nem talált semmiféle nyomásszabályzóval kapcsolatos útbaigazítást.
– Miért is adnának tanácsot? – tűnődött, ha súlyos tízezrekért pöccinthetik vissza a szerelőik. – Nem rontják ők a saját üzletüket, hiszen valójában nem is érzik magukat szolgáltanónak, az csak amolyan frázis, mint a „Szolgálunk és védünk” felirat a hazai csíkos autókon.
Már majdnem lemondott a releváns találatról, amikor rálelt egy városi portál információjára:
„Az újabb gázvezeték-átvágást követően településünk területén leállt a gázszolgáltatás. Habár a hibát elhárították – újra van gáz –, mégis előfordulhat, hogy az épületekben nincsen. Ha így járt, akkor a gázóra előtti nyomásszabályzó szeleppel kell a szolgáltatást újra visszakapcsolni.
Azokon a nyomásszabályzókon, melyeken fekete gomb van, ott a fekete gombot kell kifelé (lefelé) meghúzni. Azokon a nyomásszabályzókon viszont, melyeken narancssárga vagy piros gomb van, ott a gombokat össze kell pár másodpercre nyomni.”
Csengeri megörült a segítségnek. Emlékezett rá, hogy neki a fekete gombos kütyü van felszerelve, amire első alkalommal rá is tapintott, de nem merte erősebben meghúzni.

Az interneten fellelt jóindulatú támogatással a tarsolyában valóban gyerekjáték volt a visszakapcsolás. Atti pár másodperc múltán már hallotta a gáz sziszegő-surrogó áramlását a csőrendszerben. A pincében elhelyezett kazán viszont tavasz óta teljesen lelevegősödött, így csak többszöri indítási kísérlet után lobbant fel a láng az égőfejben. Az egykor műszaki feladatokat ellátó nyugdíjas elégedett mosollyal nyugtázta, ahogy érezhetően melegedtek a radiátorok, és simán, hang nélkül dolgozott a központi fűtésrendszer.

Tilla felment a régi nappaliba, és felhúzta a redőnyöket az ablakon. Megunhatatlan panorámás kép tárult elébe, úgy érezte magát, mint egy facér várkapitány a toronyban. Közel volt már a karácsony, így felesége az ünnepekre készülve sütött-főzött, és a díszeket készítette elő odahaza. Azért nem jött vele, mint általában. Csengeri az évek során megszokta, hogy mindenhová ketten mennek, mindent feladatot közösen végeznek. Tizennégy évig együtt dolgoztak. Már tizenhét éve pedig együtt járnak vásárolni, együtt kertészkednek, és persze együtt utaznak kisebb-nagyobb, sajgó ízületeiket karbantartó fürdőkúrákra, sőt még fodrászhoz is elkíséri az asszonyt. Most, hogy egyedül volt – letelepedett a fekete marhabőrkanapéra, és feltette vastagzoknis lábát a dohányzóasztalra –, azonnal hiányát érezte Cilinek.
– Csak félórát maradok. – Várok, amíg melegszik a valamicskét a ház, megnézem mikor kapcsol ki fagymentesítő funkcióban a termosztát – motyogta erőtlenül, miközben a kábel nélkül maradt tévét úgy mustrálta, mintha lenne benne adás.
Újra Cilire gondolt. Arra, hogy mennyit is ültek itt kézen fogva munka után. Nézték a tévét, olvasgattak, vagy csak beszélgettek, és nyugdíjaskorukat tervezték. Kontrasztként váratlanul bekattant az első felesége, aki mindig igyekezett kihúzni magát a közös elfoglaltságból. Tizennyolc együtt töltött év alatt tulajdonképpen egyszer nyaraltak Balatonaligán, amikor még a lányuk alig múlt négyéves. Exe inkább járta a világot a tanári karral együtt, ő pedig maradt otthon a lányával…
Miközben épp arra emlékezett, miként sütött-főzött akkoriban, és lánya kis barátainak szervezett bulikra milyen szuper fogásokat szervírozott (Cili mellett ilyenre sosem volt szükség), átmenet nélkül elnyomta a buzgóság.

Álmában csinoska, fiatal ápolónők kerültek elő mozgalmas múltjából. Egy időben ugyanis – valami fatális véletlen folytán – szinte futószalagon ismerkedett meg velük. Fess határőrként valószínűleg mágnesként vonzotta az ápolónőket. A két év szolgálat alatt négyen is próbálták megszelídíteni. Az utolsó nővérke hagyta benne a legmélyebb benyomást. A leszerelést követően mégis csupán két hónapig tartott kapcsolata Ilonával. A fehérköpenyes szőke szépségnek pedig a határőrség kantinjában hetente két-három terjedelmes levelet írt, és a délutáni parancskihirdetések során szertartásosan, szinte kitüntetésként vette át a lánytól jövő válaszokat.
Amikor azonban leszerelt, és elkerült a fővárosi állásba, annyira felgyorsultak az események, alig tudta, mi történik. Négy-öt kollégája hatása alá került a társaságban, akik felváltva agitálták. Mindegyikük maga mellé akarta állítani, mindegyikük mondta a saját igazát, és mindegyikük vakuként villogtatta tudását és tapasztalatát. Ilona pedig szinte pislákoló fénnyé vált a távolodó, vidéki múltidő labirintusában. Levelet nem küldtek egymásnak. Ahogy munkába állt, az volt az elképzelésük, hogy hétvégente találkoznak, ami végül sehogy sem jött össze. Túl nagy volt a csábítás a fővárosban, sok volt az érdekes program, gyakori volt a baráti invitálás.
Attila végül elengedte Ilona kezét. Jóval később tudta csak meg egy kórházba került rokonától, hogy a lány szülei már előre megvették nekik a lakást. Úgy vélték, leszerelés után röviddel ők majd összekötöznek.

Csengeri a fővárosban újra egy ápolónővel ismerkedett meg. Mari barna hajú volt és kerekarcú, szinte ellentéte Ilonának. Tilla tulajdonképp valamiféle pótlékként fogadta el. Vele jórészt csupán autóztak, szórakoztak és szeretkeztek. Marival nem lehetett filozofálni vagy a világmindenségről beszélgetni. Kíváncsiságát nagyjából a munkája és az életvitele kötötte le, az azon túli dolgok már egyáltalán nem érdekelték. Együttléteik során valójában az sem derült ki, hogy milyen zenét kedvel. Attila puhatolódzására csupán annyit válaszolt:
– Rakd be nyugodtan azt a kazettát, amit a múltkor!
Tilla fél év után felvetette, hogy be kellene fejezni a viszonyukat, mert már nem bírta elviselni a lány közömbösségét. Mari ezt az ötletét is ugyanúgy fogadta, mintha a következő randit beszélték volna meg. Szinte azonos szavakkal válaszolt:
– Rendben van, részemről oké!
Csupán annyit jegyzett meg elfordulva:
– Azt hiszem, én sem szerettelek szívemből, csak már megszoktalak. – Megyek is haza gyorsan, mert van egy nagy halom mosnivalóm.
Ezt követően Tillának még két ápolónővel volt rövidebb-hosszabb kapcsolata, de rájuk álmában is csak villanásnyira emlékezett.

Anikó viszont teljesen más közegből érkezett. Vele nyári szabadsága idején ismerkedett meg egy üdülőhelyen. Régi cimborájával, és két napközben felcsípett lánnyal visszafogottan szórakoztak egy táncos helyen hajnalig. Mivel a fiatal lánykákat elkísérték a szüleik is – mint „megfigyelők”–, a hajnali búcsúzkodás után elváltak útjaik. Ki-ki becsücsült a saját kocsijába, és elindultak a szállásukra. Tilla cimborája, a kis Salvatore szokásosan felöntött a garatra, és hiperaktívan tüsténkedni kezdett. Ki akart állni a parkolóból Atti Wartburgjával. Végül azonban annyira jutott, hogy a kormányváltót vandál módon kitépte a gömbcsuklóból, miáltal nem lehetett sebességet kapcsolni. Tilla a hajnali félhomályban csak átabotában tudta helyrehozni a hibát. Egyes és hármas gang továbbra sem volt, de anélkül is lehetett a Wartburggal némi rutinnal közlekedni.
Épphogy elindultak, egyszerre két lebarnult kéz integetett feléjük a járdáról. Mindkét finom kacsó egy-egy csinos, tizennyolc év körüli, mosolygós lányban végződött. Természetesen szíves-örömest elvitték őket. Tilla ezután emlékezetes három évig járt együtt a remek humorérzékkel és rendkívüli toleranciával megáldott Anikóval. A harmadik év vége felé viszont már Anikónak sem volt őszinte a mosolya, amikor Tilla a tisztképzős tanfolyam lányhallgatói közül legalább féltucattal összeszűrte a levet, illetve több kolléganőjével is elvetette a sulykot. A mindennapos bulihangulatban időnként kiesett Tillánál, hogy „Anikó nap” van, és a Nr. 1 barátnő gyanútlanul rányitott, amint éppen a legújabb hódításával romantikázott.
Hirtelen lett vége a románcnak. Anikó úgy tűnt el, mint a tavaszi hó. Attila akkor érzett először ürességet. Huszonöt évesen rádöbbent, hogy elszaladt az idő, és igencsak elszállt vele a ló.

A vidám szőkeség után egy sugárzó, fekete démon következett. Zsuzsa után gyakran megfordultak az utcán. Kihívóan csinos, meglepően kreolbőrű és ébenfekete hajú, huszonegy éves lány volt. Tilla barátai szerint Kleopátrára hasonlított. Egy vidéki diszkóban futott össze a lánnyal, aminek rögtön meg is lett a következménye. Zárás után, az utcán kapott az érdekelt, helyi karatemestertől néhány csúnya „moncsicsit”.  Másnap jött rá a strandon – ahol a feketeöves testnevelő nyáron úszómester volt –, hogy már középiskolás korában is látta vele a tizenhárom éves Zsuzsát. Akkoriban, ha gondolt egyet a keményöklű amorózó, otthagyta az életmentő standját, és lazán intett a feltűnő barnasága ellenére folyton napozó gyereklánynak, akivel közösen látogatták meg az öltöző mögött lévő úszómesterkabint. Negyedóra múlva visszasétáltak a helyükre, mintha mi sem történt volna. Az együttlét nagyjából kétórás gyakorisággal ismétlődött. A gondos, helyi testnevelő a nagymamájánál nyaraló Zsuzsikát naponta négy-öt alkalommal kísérte be a kabinba.

Zsuzsával szintén három évig járt, ám ezek az évek jóval hektikusabbra sikeredtek, mint az Anikóval eltöltött hasonló időszak. Megdöbbentő dolgok derültek ki a lányról, aki eredetileg Borsodban lakott a szüleivel. Zsuzsa és az anyja azt követően költöztek az alföldi kisvárosba – ahol gyerekként a nagymamájánál időzött nyaranta – miután meghalt az apja. Borsodból célszerű volt eljönniük, mivel Zsuzsa belezúgott egy „szuper kreatív” focistába, aki naponta kocsival hozta-vitte a közeli faluba, ahol képesítés nélküli tanítónőként dolgozott. Aki csak elindulni és megérkezni látta őket, az a focista gálánsságát a szerelem önzetlen kiteljesedésének vélhette. Nem is sejtette, hogy teljesen másfelé lejt a pálya. Aki viszont autós-motoros lévén maga is járta a hegyi utakat, az gyorsan észrevette, hogy széparcú, csinos Zsuzsikát munka után a focista rendszeresen kiállítja az útszélre az erdei, árnyas aszfaltcsíkon. A focista teljes szervizt biztosított, vitt magával törölközőt, lavórt, szappant és kannában vizet. Lombos ágakból még toalettet is eszkábált. A lány erotikus másodállása este 8-ig tartott, reggel 7-kor pedig indult tanítani.

Csengeri apránként kezdte feltérképezni Zsuzsa habitusát. Eleinte még nem értette, hogy mitől néz ki gyakran furán, és mitől lesz időnként zavarodott. Elég sokára jött rá, hogy gyógyszereket szed a piára, és hiába bírta rendkívül jól az italt, gyakran sikerült csúnyán kiütnie magát. Vélhetően akkor szokott rá az olcsó kábítózásra, amikor a gyógyszercsomagolóban dolgozott.
Akkoriban Tillának volt már saját lakása, de eszébe sem jutott megnősülni. Nem is egyezett bele, hogy odaköltözzön hozzá a lány. Zsuzsa bepróbálkozott egy bemondott terhességgel. Tilla rábólintott az abortuszra, és vett egy üveg francia konyakot az orvosnak. Este jókedvűen érkezett meg Zsuzsa és kirakta a konyakot az asztalra.
– Mi történt? – kerekedett el Tilla szeme.
– Nem volt rá szükség, nem vagyok terhes – mosolyodott el a lány. – Kénytelenek leszünk a saját torkukat megolajozni ezzel a drága itallal.  
Zsuzsa ezután egyik napról a másikra szívódott fel. Köszönés nélkül, váratlanul tűnt el a fővárosból.
Csengeri felszabadult sóhajjal lépett tovább. Egyéjszakás és rövidtávú kapcsolatokkal foldozta be a magánéletén tátongó lyukat. Huszonnyolc évesen ifjoncnak érezte magát, eszébe sem jutott még megállapodni.

Kéthét múltán munkatársával suhant külső Ferencvárosban, amikor megpillantott az utcán egy macskanadrágos, feltűnő lányt. Tilla kérdése jóval megelőzte a Valmar nótájának szövegét:
– Úristen, ki ez a lány?
– Nem ismered? – Ő a Sós Margó. – felelte az anyósülésen széttárt karral csodálkozó Gábor. 
– Tényleg. – Most, hogy mondod, valóban láttam már. – Amíg viszont volt állandó nőm, fel sem tűnt. – De most ez a macskanaci és ez az áttetsző, vékony póló…
– Beszéljek vele, én jól ismerem? – A csajommal ugyanazon az osztályon dolgozik az igazgatóságon. – Gépírónő.
– Megköszönném Gáborom.
Csengeri már aznap összejött Margóval, és két borzasztó hosszúnak tűnő évig jártak együtt. A lány elvitte a szülőfalujába is a Nyírségbe, és bemutatta a családjának. Úgy gondolta Atti előbb utóbb beadja a derekát és feleségül veszi. Csengeri viszont egyre távolabb igyekezett kerülni a lánytól, mivel megbízhatatlannak, könnyelműnek és egyszerűagyú, kacér nőszemélynek tartotta. Margó azonban mint a buldog, nem akarta elengedni a megkaparintott csontot, és árnyékként követte. Valahogy eltörte a lábát,  táppénzes állományba került, és folyton ott lihegett Attila nyakában. Hivalkodó, kihívó szokásait levetve, ártatlan, szenvedő ábrázattal szuggerálta a nagy elhatározásra. Attila beleunt az egyre erősödő nyomásgyakorlásba, és az első adandó alkalommal az ismerősök előtt megszégyenítette a lányt, felemlítve ócska trükkjeit és viselt dolgait. Margó viszont még ekkor sem tágított. Csupán akkor engedett a szorításból, amikor megtudta, hogy Atti megismerkedett későbbi, első feleségével, akiről azt mondták neki: nagyon vigyázz vele, mert angyalföldi, bicskás lány!

Tilla összerezzent, mintha a csengő szólalt volna meg az előszobában. Kábán nyitotta ki a szemét, és lemerevedett térdízületét tapogatva feltápászkodott. Nem tévedett, a csengő újra lejátszotta az egyszerű dallamot.
– Megyek már, megyek már! – próbált meg torkát köszörülve hangoskodni.
Ahogy kilépett az oldalbejáraton, csak egy rendőrautót látott a kocsibejárón. A két egyenruhás előrébb várakozott a kiskapu előtt.
– Tiszteletem urak, segíthetek valamiben? – kérdezett rá kíváncsian, amikor a közelükbe ért.
– Csengeri Attila?
– Igen, én lennék az.
– Érdeklődünk, hogy rendben van-e minden? – A 112 riasztott bennünket, hogy nem éri el telefonon a felesége, és már három órája haza kellett volna érnie.
– Uhhh, a garázsban hagytam a kocsiban a telefonom, és jól elszaladt az idő. – Azonnal hívom. – Köszönöm szépen a fáradságukat, teljesen egyben vagyok.
– Akkor további szép napot, feltétlen beszéljen a nejével! – köszöntek el a rendőrök.
– Meglesz, már hívom is – intett feléjük Csengeri.
Először úgy gondolta, hogy mindjárt felelősségre vonja az asszonyt, amiért ráküldte a fakabátokat, de meggondolta magát és csak annyit mondott a telefonban:
– Húsz perc múlva otthon leszek nyuszikám. – A nők, a nők, az istenadta nők…