SZÉPIRODALOM

Mélyen aludtam. Az idilli álomképek egymást váltották, majd váratlanul átcsaptak egy valódi rémálomba.

Valami erősen megragadta a karom, éles karmai a húsomba mélyedtek, kiserkent a vérem is. Vonszolni kezdett, majd magával rántott a feneketlen mélységbe. Zuhanás közben kénes füst csapta meg az arcomat, ami marta a torkom és a szemem. Amikor földet értünk a gomolygó füst már bekúszott a bőröm alá, és belülről égetett. Az idegen vasmarokkal szorított, és hurcolt ismeretlen célja felé. A fertelmes bűz mindent átjárt, a forróság egyre elviselhetetlenebb volt. Távolról mintha sikolyokat és nyögéseket hallottam volna, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem.

A sűrű füstben lépkedve próbáltam kivenni elrablóm alakját, de csak egy halvány sziluettet láttam. Aztán különös hang ütötte meg a fülemet, mint amikor lovak patái dobognak egy régi macskaköves úton.

Kipp-kopp, kipp-kopp, visszahangzott a fejemben.

A füstköd oszlani kezdett, és akkor megláttam.

Szőrös, izmos lábai patában végződtek, hátsóján fura farok ringott léptei ritmusára. Felsőteste inkább emberszerű, de a bőre fekete, pikkelyes volt, akár egy hüllőé. Nyaka vastag és erős volt, fülei hegyesek.

Hirtelen megállt és felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett.

Levegő után kapkodtam. A látványtól fuldokolni kezdtem és hánytam. Az elviselhetetlen forróság ellenére vacogni kezdtem.

Vérvörös szeme az enyémbe fúródott, pengevékony fekete szája torz mosolyra húzódott.

Nem más állt előttem, mint a kínzások halhatatlan mestere, a kénköves pokol ura.

Maga az ördög.

Lehetetlen! – elmém őrjöngve tombolt.

Elájultam.

Amikor magamhoz tértem, egy forró, véres lével telt kondérban lebegtem. Kinyitottam a szemem és körbenéztem.

Ameddig a szemem ellátott, mindenhol fortyogó üstökben emberi torzók vonaglottak. Bőrük aszott volt és hófehér, csontsoványra fogyva, kétségbeesetten próbáltak menekülni az örök kárhozat állította csapdából. De nem volt menekvés. Senkinek sem. Tudták ők is, mégis rendületlenül próbálkoztak, hasztalan.

Mégis mivel érdemeltem ezt ki? – zakatolt agyam. – Milyen bűnt követhettem el?! Vagy lehet az apró bűnök összeadódtak? Lehet, megérdemelten várom a végső ítéletet? – gondolataim ide-oda csapongtak.

Az önmarcangolás mocsarából a közeli üstben haláltusáját vívó, valaha emberi lény maradékának egyre hangosabb vonyítása zökkentett ki. Csontos ujjával rám mutogatott, tébolyult szemében fény csillant.

Aztán meghallottam a többieket is. Mindenfelől sikoltások, nyűszítések kórusa vett körbe, és az alvilág halhatatlanságra ítélt kényszerbérlői furán tekergőzve fordultak felém.

Nem értettem.

Aztán végignéztem magamon. Ázott ruhám alatt a bőröm valami természetfeletti, éteri fényben úszott. A belőlem feltörő világosság először megtorpant a gomolygó füstköd előtt, majd egy újabb rohammal áttörve azt, elárasztotta ennek a különleges világnak minden zugát.

A sikolyok és kiáltások kaotikus ostroma egyre távolabbinak tűnt, a zajban ismerős hang kúszott a fülembe.

Kipp-kopp, kipp-kopp.

Tudtam, hogy Ő jön. Hozzám. Értem.

Megállt előttem és kíváncsian forgatta a fejét.

Tekintete különösen bizarr volt. A mindent átható gonoszság mellé, mintha bizonytalanság fészkelte volna be magát.

Közelebb lépett és beszélni kezdett. A szája nem mozdult, mégis rekedt, reszelős, sziszegő hangja visszhangként pattogott tekervényes elmém kusza folyosóin.

– Neked itt nincs helyed. El kell menned! – utasított és ismét megragadta a karomat. Kirántott a forró léből, én pedig a kormos padlóra zuhantam.

Erős karja abroncsként fonódott körém, karmos ujjai a bőrömbe martak, és csak húzott maga után, mint egy darab húst, miközben testem fénye egyre erősebben pulzált. A fényárban láttam időtlen arcának minden mély barázdáját, amik úgy szabdalták szanaszét, ahogy egy becsapódó meteor felszántja a földet.

Összetalálkozott a tekintetünk. Vörös szeme parázslott, az örökkévalóság szikrája eszelősen ragyogva izzott benne.

Patakzó könnyeimen át láttam a bűnösök hiábavaló kapálózását, ahogy próbáltak utánunk jönni. Reményvesztett, elhaló hangjuk elkísért.

Aztán éreztem a Kárhozat urának érdes tenyerét, ahogy a sötét mélységbe taszít.

Izzadságban fürödve ébredtem fel ágyamban.  A nyitott ablakon át a telihold félénken fürkészte arcomat.

Ez csak egy rossz álom volt! – vigasztaltam magam.

Felültem az ágyban, majd a karomhoz kaptam, és fájdalmasan felkiáltottam. Vérző, karmolásokkal teli kezemre meredtem.

A fény ismét pulzálni kezdett.