OLVASNIVALÓ IRODALOM

Gyerekként a nagymamámat mamónak, mamókának, mamának, nagymamónak, nyűgösebb kedvemben pedig mankának szólítottam.
Nagymamó hetven évvel volt idősebb, mint én. Még az ezernyolcszázas években született, pontosabban 1887-ben, I. Ferenc József és Magyarország politikai vezetői között született, kiegyezésszerű megállapodások aláírása után húsz évvel.
Nem semmi… ugye? Ő végigélte az első világháborút, a nagy gazdasági világválságot („túltermelési válság” – mindig kitalálnak valami okosságot a pénzemberek, hogy megkopasszák a népséget), a második világháborút, a Rákosi-féle önkényuralmat, az ötvenhatos forradalmat, az új mechanizmus csodálatos időszakát, a szocialista rendszer virágzását, és csak a ronda nyugati energiaválság begyűrűzése után jóval, 1980-ban hajtotta fejét örök álomra. Mondván: ez már neki is sok.

Amíg élt viszont – bátran mondhatom – tudott élni (már a vidéki szinthez képest). Igaz, ő eredetileg nagyvárosi lány volt. A debreceni Aranybika szállóban lakott, egészen eladólány koráig, mivel a szülei meghaltak (valami járványban) kétéves korában. Közeli rokona, a szállodagondnok nevelte fel. Emlegette is mindig, hogy kislány korában mekkora kaska fákat kellett felcipelnie az emeletekre. Hiába no, akkor a gyerekmunka, és a totális kizsákmányolás volt a divat. Nem is járt, csak egy évig az iskolába, mégis ő tanított meg olvasni, már ötéves koromban.
Mivel neki volt elég dolga a háztartásban, így én jártam el a könyvtárba, és még első osztályos sem voltam, amikor állandó, rendes tag lettem.
Akadt is sok baja velem az elsős tanítónőnek. Vissza kellett fejlesztenie folyamatos olvasásról a mekegő, szótagoló formára. Persze nem lehetett mást tenni, mert ez előírás volt. Rendszerellenesnek kiálthatták volna ki, ha nem tartja be a szabályt. Elvégre akkoriban még jutalom Szputnyikot osztogattak maradéktalan tervteljesítésért az iskolában. Kaptam aztán én is – amikor már rendesen ment a makogva olvasás – szép fehér kartonra ragasztott arany-ezüst, csokipapír műholdakat. Nem nagyon tudtam, hogy micsodák, de mamóka és anyám örültek neki. Én főleg azt nem értettem: miért nem rakéta alakjuk van, miért olyan pusztulat gombóckák? Akkor még – viszont – nem is sejthettem, hogy ezen berendezésektől való félelemérzet indítja el a technika fejlődésének azt az irányát Amerikában, amiből végül is kifejlődött a mai internet és a GPS. „Az űrverseny alatt elért technológiai előrelépés átalakította a civil közösséget és a hadviselést is. Nemcsak az internet elődjeként ismert Arpanet hálózat kifejlesztéséhez járult hozzá közvetett módon a Szputnyik, de részben a telemetrikus adatközvetítés ihlette a GPS, a globális helymeghatározó rendszerek kidolgozását.
Közvetlenül a Szputnyik-sokk hatására kezdték el az Explorer programot. A szovjet propaganda által generált pánik vezetett 1958-ban az ARPA program és a civil NASA megalapításához.”

Nagymamám és én persze ezekről mit sem sejtettünk. Éltük a magunk kistelepülési, önkormányzott életét – spórolva, ám néha nagyokat is vigadva.
A „tivornyázás” vasárnaponta érte el a tetőfokát, amikor anyám átvette mamókától a fakanalat, és így mi szabadon garázdálkodhattunk a városban. „Felmegyünk a városba”, mindig így búcsúztunk. Ebből anyám sejthette, hogy csak ebédre jövünk meg. Az első állomás mindig a templom volt, a hétórás mise. Én jártam hétköznap is hittanra, onnan mentem a szemközti iskolába, úgyhogy a vasárnapi misézés – a hétközi tanításokhoz képest – ünnepi előadás volt. Ilyenkor sokkal több virág és égő gyertya között figyelhettem a pap és ministránsai hókuszpókuszát a hívőknek háttal, az oltárnál. Fogalmam sem volt, miket vegyészkedik ott a plébános. Nem voltam oda sosem a szokványos liturgiáért. Mindenben inkább az értelemet kerestem, ezért néha a kántor meg is cibálta a fülem rendesen.

Elkalandozó gondolataimból, nagy elmerültségemből a mamó böködésére tértem vissza általában. Észrevettem, hogy fel kell állni, vagy épp letérdelni, és szajkózni az imádságokat.
Végül azért általában eltelt szép rendben a mise, csak néha nevettünk össze az ismerős gyerekekkel, ám úgy emlékszem, soha sem hangosan.
A templomból kijövet, szétnéztünk mamókával a szomszédos piacon. Vettünk valami jó sajtot vagy házi túrófélét, aztán betértünk a tejcsarnokba. Itt fölös tejeskávét kértünk és friss kiflit. Belemártogattuk, és megettük hozzá a piaci sajtot és túrót is. Ezután kiültünk a főtéren lévő háborús emlékmű mögé a padra, és ejtőztünk valamicskét. A mozi kezdéséig, ilyenkor még volt általában bőségesen időnk. Néha megnéztük a tér nyugati oldalán lévő könyvtár kirakatát. Megmutattam mamókának, hogy melyik könyveket fogom legközelebb kihozni.
Amikor kinyitott a nagy presszó, beültünk egy igazit fagyizni. Emlékszem, ötven fillér volt egy gombóc fagyi, és ingyen a tölcsér. Én kértem hozzá mindig tölcsért is, hiába ettük pohárból vagy kistányérból az élvezetes készítményt. A fagyi után néhány süti is járt persze. Nagyon süteményes voltam, mamóka remekeit is imádtam. Mindenféle kalácsot, fánkot, rétest, túrós kockát, mákos, diós bejglit, palacsintát, krumplilángost, herőcét, és az isten tudja még miféléket nem ettem kiváló étvággyal. Tulajdonképpen hús szinte csak télen, disznóvágáskor volt rendszeresen. Nyáron általában leveseken, tésztákon és gyümölcsökön éltünk.
A cukrászdai dolgok persze mindig kuriózumszámba mentek, amikor beültünk a presszóba. A mamóka – ugyanúgy, mint én – nyalta a száját rendesen. Emlékszem néhány alkalomra, amikor elmentünk a kis barátaimmal ismerősök házához lagzit lesni. A kihordott rengeteg cukrászsütit egyből bedugtuk az ing vagy pulóverderékba, és úgy tettünk, mint akik már rég megették. A háziak, mivel nem akartak csúfságot hallani, hogy nem tudták jóllakatni azt a néhány leskelődő gyereket, egyre csak kínálgattak bennünket. Otthon aztán nagy büszkén kipakoltam a cuccost, és kíváncsian vártam a tetszésnyilvánításokat, és a „szakmai kritikát” a különleges ízű újdonságokról.

Amikor végeztünk a sütikkel, elindultunk a mozi irányába. A kisváros főutcájának ezen a szakaszán a maszek üzletek, műhelyek jöttek sorra. Szabók, órások, szűcsök, fényképészek, asztalosok, ügyvédek, divatárusok, rőfösök, vaskereskedők, üveg és porcelánárusok, valamint zöldséges, virágos, elektromos üzlet, trafikos, és egy régi ház, aminek az volt a falára írva: Ez a világ közepe, ha nem hiszed, jer bele! Az ódon épületben Kiss Imre korcsma hivatala volt. A többi, előkelőbb kinézetű üzletet pedig mind kacifántos nevű kereskedők vitték. Az épületek közötti hirtelen beugróban – egy kis téren – hatalmas méretű zsinagóga állt, ahová gyakran érkeztek ismeretlen, ortodox hívek is. Amikor hajlongva és kántálva átmentek a templom mögötti kis épületből a zsinagógába, sokszor láttam, hogy az épp moziba igyekvő nagyfiúk – leginkább a focisták – nekik rohantak, és minden ok nélkül szitkozódva „széthányták” őket. Ilyenkor a fura öltözékű, sodrott pajeszososok idegen nyelven óbégattak, és földön fekve jajgattak, vagy rohangáltak céltalanul, mögöttük a focistákkal és a sportpályán, a meccsek alkalmával látott idősebb nagyfiúkkal. Ők ott is rendszeresen szidták az ellenfél szurkolóit, főleg ha a kunmadarasi „repülős muszkák” voltak nálunk. A legények, ahol csak érték, ütötték és rúgták a jajgató zsidókat, amíg azok a földre nem borultak, vagy míg a szerencsésebbek vissza nem tudtak menekülni a parókiára.
A moziban aztán egy jó darabig hangosan röhögve tárgyalták ki a legújabb „hőstettüket”, és néha vörös fejjel azt ordították: rohadt muszkák, mocsok zsidók!
Nekem nem volt semmi bajom, sem az oroszokkal (kivéve, hogy a filmjeiktől zsibbadt a lábam), sem a fodros pajeszú zsidókkal, így nem értettem mi végre kelnek ki magukból időről időre a nagylegények. Megszeppenve szemléltem eltorzult, a feltolult vértől vörös arcukat, és a hadonászó, erős karjaikon kidagadó vastag ereket.

A legjobb barátom anyja az egyik zsidó családnál takarított, akiknek az üzletéről leszedették a "Boutique" feliratot, és csak a Divatáru-méterárú szöveget engedélyezték. Tőle hallottam, hogy a zsidók rendszeresen össze szoktak jönni az óvoda mögötti kis közben lévő, lakatlannak tűnő épületben, ami azért van lesötétítve, mert mikor bemennek, rögtön lekapcsolják a villanyt, és aki megfog valakit – megtapogatja a sötétben, és ha éppen nem a karmolós macska –, akkor azzal kefélni kezd. Ezt az állítást többször is ellenőrizni akartuk a suliból hazafelé, és kezünkkel árnyékot vetve leskelődtünk az ablakokra ragasztott kartonok vékony résein, de soha nem láttunk semmi érdemlegeset, mert arra biztosan emlékeznék.

A főutcán, a zsinagógával szemközt egy szintén nagy, emeletes épület állt, aminek felső szintjei lakóépületként szolgáltak. Az alsó részen viszont – igen érdekes módon – az volt kiírva: BANK.
Akkoriban sehol sem láttam máshol ilyen feliratot, csak nálunk, a mi különös kisvárosunkban. A bank mögött a Szeretetotthont, a fogyatékosok és családtalan öregek menhelyét lehetett látni, ha figyelmesen benéztünk a kis közbe. A pénzpalota után nem sokkal a kisiparosok klubja következett, amit apám csak „Kiosz” néven emlegetett. Ide jártunk néha tévézni, biliárdozni, miközben persze az öregem becsületesen kóstolgatta a folyékony vidítókat.
Egy este már nagyon mentem volna haza és monotonan nyűgösködtem, de apám még maradni akart, így amikor a sötétben végre felültetett a biciklivázra, és bizonytalanul hazafelé kerekezett velem, én kínlódásomban vagy unalmamban a küllők közé lógattam a lábfejem.Természetesen egyből akkorát estünk, mint az a bizonyos ólajtó. Csúnyán nézett ki a lábam, de hiába állítottam, véletlenül történt, apám lenyomott – még ráadásnak – két akkora sallert, hogy most is cseng a fülem, ahogy rágondolok.

A klub után már csak a rendőrség, a mentőállomás és a KTSZ épületei voltak említésre valók, aztán a mozi következett az útkanyar leágazásában. A mozival szemben, egy titokzatosnak tűnő park közepén a régi gimnázium magasodott. Itt soha nem jártam, amíg le nem bontották az ódon kőkerítést, ki nem tisztították, és meg nem nyitották az ősparkot.

Mamókával – aki már nyolcvan fölött járt – jegyet váltottunk a matinéra. Mivel eléggé elfáradt, mikorra helyet foglaltunk a teremben, néha egyből el is szunnyadt, amint lekapcsolták a villanyokat.
Én nem piszkáltam, inkább elmeséltem neki hazafelé azokat a részeket, amelyeket átaludt.

A moziból kijövet, ha ott volt Halász Jóska a taxis, egyből beültünk hozzá. Ha nem, akkor elmentünk a drosztjához, vissza a Nemzeti nevű vendéglőig. Ott vártuk.
Amikor néhányszor elszalasztottuk, akkor változtattunk a szokásunkon. Rögtön reggel, már előre szóltunk a Nemzetinél ácsorgó taxisnak, hogy dél előtt tíz perccel legyen a mozinál.

Amikor hazaértünk – megvárva apámat, aki a postánál általában délig dolgozott – megebédeltünk az anyám főztjéből.
Ebéd után előkerültek a könyvek, hol én, hol mamóka olvasott fel. Később, amikor már volt villanyunk, és lett tévé is, akkor leült mellém, és szájtátva néztük az Ivanhoe című, izgalmas kalandfilmet, főszerepben a fiatal Roger Moore-ral. Egy idő után teljesen rákattantam erre a 39 epizódos sorozatra. Elég volt rágondolni a következő részre, s az egy egész hétre biztatást adott.

Hát, így teltek azok a régi vasárnapok Mamókával. Eszembe jutott drága mamókám, persze nem csak úgy, mint általában, hanem, mert most lenne százhuszonhárom éves…
Mamóka 1, 2, 3.  :)