SZÉPIRODALOM

„…Caius idealista, ezt mindenki tudja. Ami azt jelenti, hogy még tudatlan. Én már nem vagyok az, ezért nem foglalkozom semmivel…
…Ennek a világnak nincs többé semmilyen fontossága, és aki ezt felismeri, megszerezte szabadságát.”
Albert Camus - Caligula

Tizenkét hét.
Nem rossz – egyre tovább húzom – gondolta, ahogy a vízből kilépvén felnézett a nyakigláb pálmafákra, melyek unottan dédelgették gyermekükként a sós vizet ölükben.
Tetszett neki ez a sziget.
Nem volt benne semmi hivalkodó vagy igazán feltűnő, semmi olyan nagyon különleges, amitől jobban érezte volna magát, egyszerűen csak egy apró kitüremkedés volt a Csendes Óceán egy félreeső szegletében, és többnyire pont ebben rejlett nagyszerűsége. Itt talán nem keresik. Ettől érezte volna magát a legjobban.
Lehetséges, hogy ide már nem ér el a kezük? Hiszen még civilizáció is alig akad ezen a dombocskán, eltekintve attól a néhány vörös hasú páviántól, amelyek az erdő mélyén lézengenek. Mit számít.
A lényeg, hogy végre olyan helyen lehessen, ahol megvetheti a lábát néhány hónapra, de most igazán: legalább négy-öt hónap, igen, hogy egy kicsit leálljon, hogy megpihenhessen. Szerette volna azt hinni, hogy most nem érik be egykönnyen, de az elmúlt két év szívére rakódott tapasztalataival felvértezve ezzel nem áltathatta magát. A folyamatos menekülés, a mindig valami más keresése, a következő lépéseket számítgató bizonytalanságérzet metsző rémülete, az áttetsző tartományok közti bujkálás, még ha oly masszív is volt a teste, akarva akaratlanul is megviselte idegrendszerét.
Nem tudta, meddig bírja még.
Fizikailag még nagyjából rendben volt, hiszen nem földi anyagból gyúrták,- nem abból a mindenhol jelenlévő pocsék hússzövetből, ami idővel feloszlatja magát, és új formulákat követel az univerzumban. Nem. Ő más volt, de ez a másság nem jelentett hosszú távon is tartalékban tartható előnyt, vagy ahogy az emberek gondolták: halhatatlanságot. A tér önmagába fordul vissza, ahogyan a galaxisok élete porrá vedlik lendületükben. Mindenkinek meg van szabva a sorsa, előre elrendelve, úgy, ahogy azt a mindenség érdekei kívánják. Eljön az ő ideje is, lejár a szavatossága, és vége.
Igaz, jócskán más mértékegységnyi tudatban, mint ahogy az embernél, de addig viszont még elég sok dolga akadhat, ha a dolgok a mostani hullámverésükben haladnak tovább. Ahhoz, hogy talpon maradjon, résen kellett lennie folyamatosan, a nap emberi időszámítás szerinti huszonnégy órájában, még, ha úgy tekintjük, hogy az idő tulajdonképpen nem is létezik, csak a sebesség.
Sebességre pedig szüksége volt, hogy állandóan mozgásban legyen, hogy alacsonyan repülve megtévessze fürkésző radarjaikat, minek folytán viszont gyakran szemmel látható lőtávolba került, s ez tovább csappantotta erejét.
Legutóbb is az a jemeni falvacska…
Azt hitte, végre rendben lesz minden, hiszen már tíz hete tartózkodott Wadi Dohan-ban, az oázisok völgyénél. A baljósívű hegyoldalakra felépült agyagfalvak tökéletes menedéket adtak az idegennek, ha kellőképpen tájékozott volt a környék szokásait illetően. Kapóra is jött az a több hetes munkát magával hozó jemeni riport, amit a Daily Planetnek készített annak idején, amikor még úgy tűnt, a dolgok a rendes medrükben haladnak előre. Aztán az élete egy befejezetlen drámává fajult. De az a riport később tíz héten keresztül adott neki nyugalmat, hiszen jóformán mindent tudott a fülledt pálmafaligetekkel kibélelt völgyről és a környékbeli nomád életmódról. Már szinte elbízta magát, hogy senkinek nem jut eszébe itt keresni, vagy ha kutattak is utána, bizonyára korábban, de erről a falubeliek nem tudtak semmit. Néhányukat már nemcsak, hogy ismerte, de igazán meg is kedvelte, egyszerű nyíltszívűségük és természetes, majdhogynem gyermeki odaadásukért az élet iránt. Nem kérdezték, honnan jött, vagy mit akar, csendes emberek voltak ezek, s olykor, ha segített nekik – még, ha csupán szigorúan csak annyit is, hogy ne legyen feltűnő az erejének masszív megnyilvánulása – lelkendező szemeikkel mosolyogtak rá.
Szándékosan egyszerű, kopott ruhákat hordott, meg egy koszos, kékes sárgából kifakult Atlanta Trashers-es baseball sapkát, amelynek szimbóluma kissé még hasonlított is az övéhez, de csak messziről, s olybá tűnt, mintha nem tudna elszakadni ettől a különös V formától. Sűrű szakállt növesztett, ami errefelé még csak szokatlan sem volt, s már igazán otthonosan érezte magát, lassan pedig a nyelvet is, amikor aztán – maga sem tudta hogyan- de mégiscsak felfedezték a tartózkodási helyét az Uniósok.
Aznap reggel Hadzsimnál, a völgy végében élő teafű árusnál töltötte a délelőttjét, amikor elkezdte érezni a bizsergést a homloka bal oldalán. Riadtan nézett fel a gőzölgő pu erh páráján túl a hegygerinc felé. A katcserjékkel beborított hegyoldal mögött mozgást érzékelt, ahogy minden agyhullámát egy helyre koncentrálva átnézett a hegyen.
Afrikai Uniós egységek.
Odaszólt arabul Hadzsimnak, hogy csomagoljon egy kis szárított halat, mert indulnia kell. Megitta a maradék rozsdabarna forrázatát, és sietve távozott a sűrűbben lakott terület felé.
Nem akart rombolást, nem akarta, hogy az ártatlan muzulmánok kárt szenvedjenek miatta, de lehetetlen volt teljességgel elékerülnie a nagy csinnadrattával való távozást, és ez néhány perc múlva már tudatosodott is benne, amikor érzékelni kezdte a kryptonit ágyús tankok jelenlétét a sivatag felől. Nagyjából tíz kilométerre lehettek a völgytől. Ezek az Amerikai Unió szeparéjának kobra kommandósai voltak.
Ahogy az lenni szokott. Összeszervezett nemzetközi akció. Szinte már hiányzott. Csoda, hogy az Európaiak még nem avatkoztak be. Mindeddig ugyan szokásos diplomatikusságukhoz híven fennen hirdették semlegességüket az ügyben, hogy be nem avatkozási stratégiájukkal szükség esetén a későbbiekben maguk mellé állítsák, de ő átlátott a szitán. Meggyőződése volt, hogy mindez csak egy előkészítő színjáték, mely az Európaiak meggyengülésével hozható összefüggésbe. Amióta az a 2018-as közép-európai viszályok miatt minden energiáját szinte csak önmaga fenntartására, az enyhén szólva is kellemetlen helyzet javítására és kétséges megszüntetésére fordította, az EU rendszere roppantul meggyengült, amit az AU az ázsiai térség megkerülhetetlen gazdasági és katonai térhódításával tetőzött.
Így hát Jemenből is mennie kellett.
Sikerült felkapaszkodnia a meredek kisutcákon a falu felső szintjéhez, ahonnan észrevétlenül surranhatott tovább a sziklák közé.
Minél kevesebb emberi áldozat. Elhagyni a falut.
Ahogy a völgyet maga mögött tudván továbbrepült délnyugatnak, bízott benne, hogy későn veszik észre.
Így is lett.
Mire a három lézerágyús atommaghajtású haditengerészeti pilóta rátapadt, már az Afrikai területen járt.. Itt könnyedén leszedhette őket, és elég valószínű volt az is, hogy valahová a sivatag közepére zuhannak a gépek darabjai, s ezzel, ha szerencséje van, talán csak néhány kihalt oroszlántetemben okoznak kárt.
Mindenképp a számlájára írják.
Ahogy eddig is.
Bármit tett, vagy nem tett, annak oka és következménye volt. A sajtó tökéletesen végezte a dolgát, az ázsiai robotmédiát irányító szakszervezet már évek óta a legkiválóbb manipuláns androidokat alkalmazta Alkalmazottjaik még a másik három Unio rendszerébe is beférkőztek sőt volt, ahol szégyenkezés nélkül vendégeskedtek. Ilyenformán a három lezuhant repülőből a másnapi hírekben kilenc lett, és természetesen óriási emberveszteséggel járt. (Noha azt mindenkinek tudnia kellett, hogy a gépeket az első generációs AMU robotok irányítják, hiszen ez bevett szokás volt az amerikaiaknál. Ettől csak különleges esetekben tértek el, úgy látszik ez most az volt) A lezuhant gépek roncsai egy fél afrikai falut irtottak ki, a szalagcímek pedig több hétnyi pangás után végre megint harsoghatták, hogy:
KENT ÚJRA ÖLT
meg hogy:
VÉRES LESZÁMOLÁS A SIVATAGABAN
De már nem tudott mit tenni.
Egykoron akadtak, akik ismerték még az igazi oldalát: azok, akik tudták, hogy valójában nem lenne képes szándékosan ártani senkinek. De akik ismerték mind halottak voltak. Ő mégis itt maradt, pedig el is mehetett volna, mint ahogy Kara tette. Kara, akit a véletlen vagy a sorsszerűség sodort az útjába, a megismételhetetlen tünemény, és a vele járó megismerés. Szülőbolygója egyetlen élő teremtménye rajta kívül. De emlékképei neki sem voltak már. Gyerekkorát egy Epsylonia nevű planétán töltötte, miután megmenekült a pusztulástól.
Élete hajnalának zavaros történetét maga sem értette igazán, abból az időből leginkább csak haldokló anyja tekintete villogott esténként gyakran az álmában, de a három éves korából visszatükröződő képek semmi másra nem szublimálódtak. Amit tudott, jórészt azt is csak anyjától tudta meg, s társította az emlékeiben kavargó képfoszlányokkal. Ahogy Clark feszülten figyelte unokahúga hiányos beszámolóját egy számára sohasem volt múltról, különös módon álomszerű zsibbadásba zuhant Eképpen szerzett tudomást arról is, hogy ő maga honnan indult, merről is érkezett, és egy lépésnyit közelebb kerülvén múltjához, fennkölt érzések töltötték el szívét, hogy végre válaszokra lelt, értelmet adó határpontokra.
Otthonuk darabokra hullása peremén, midőn apja Rol.El vakmerő elszántsággal próbálta kimenekíteni fiát a felrobbanni készülő bolygóról, Kara anyjának is sikerült elindítania egy szondát a végtelenbe, de míg a lány anyja ölén távozhatott az ismeretlen világok felé, Rol-El-nek és feleségének Larának nem volt ekkora szerencséje. Az utolsó épp szondán a kis Clark egymaga indult útnak a látszólagos túlélés felé, a semmisség sikító bélpoklába, hogy aztán a más univerzumban landoló családjától elszakadva Kansasban érjen földet, s leljen új családra. Innentől ismerte a történetet. Innentől már az ő élete volt, de nem úgy, mint a másik, amiről addig semmit sem tudott. A lány mondta meg a saját nevét is, amivel persze már nem akaródzott azonosulnia, mégis átszellemülten ízlelgette a szót, amit Kara kimondott előtte.
Kal-El.
Eleinte magasztosnak érezte nevét, amolyan igazán földöntúlinak, egy kissé misztikusnak is és megfoghatatlannak, s mindez emberi természetességgel tárul fel előtte, hiszen köztük él, az ő szokásaik rabja volt ő is. De ahogy az idő telt, és az emberek felzabálták körülötte saját kis beteg játszótereiket, apránként szétporlasztva saját szabályaikat túlgenerálva saját határaikat: már ez sem jelentett neki semmit. Rájött, hogy csupán egy erőszakkal elképzelt világot tekintett otthonának, amelyben számára szinte már semmi nem maradt.
Megtehette volna, hogy elmegy, de ezért a szinte már semmiért maradt mégis, nem úgy, mint Kara, aki hívta, tartson vele „haza”, abba a hazába, amit a lány immár jogosan az otthonának tekintett.
De ő nem szeretett veszíteni, ráadásul ezen a bolygón hosszú évekig nemigen volt hozzászokva. Nem is tudott veszíteni, mert ember-feletti módon felgyűrődött képességeivel mindennek ellenállt, mindent megállított és mindent megoldott.
De ez egyszer csak már nem volt elég.
A nagyhatalmak háborúskodásának közepette a szuperhősök is felapríttattak, a négy oldalra szakadó világrend rémurai pedig gátlástalanul hatalomra törve állították félre őt.
Hiszen mindenhol nem lehetett jelen.
Akármilyen képességekkel is rendelkezett, az emberi fajnak ezt a kiaknázatlan lehetőséget is sikerült tönkretennie. Minden háborút meg kellett vívni, s az egykori országok vezetői egyre jobban nehezményezték beavatkozását a politikai életbe, hiszen az érdekek nem egyeztek.
A béke nem kifizetődő hosszú távon.
Kész gazdasági csőd.
Hősökre pedig nincs szükség, csak fegyverekre, hogy tovább kaszaboltassék a túlnépesedett faj, melynek ritkítására túlélési szempontokból volt szükség.
A víz és a foszilis energiahordozók mind fogyóban voltak.
Nem volt hely és az éhes szájak, az ő közbeavatkozási révén csak egyre inkább szaporodtak.
Az emberi világ felett mindenkori irányítási hatalmat élvező fegyvergyárak, a vírusokat szándékosan piacra dobó, Pandora szelencéjéből világnak eresztő gyógyszerüzemek mind ellene fordultak. A propaganda megállíthatatlan volt, hiába minden egyes szakadékba zuhanó busz, áttört duzzasztógát és emberi élet megmentése. Ez már nem jócselekedet volt a szemükben, hanem a terveik hátráltatása. Ellenség lett belőle.
Az emberek persze eleinte nem mind hitték el a beléjük táplált meséket, a meg nem történt borzalmakat és hibákat, amelyeket soha nem követett el, de az idő mindent felmorzsol, és újrarendez. A média pedig tökéletesen megformál bármit, amivel a népeket manipulálhatja. Hiszen így ment ez már oly régóta.
S ha nem lett volna Lex Luthor és az ő kis kryptonit készlete, meg a hozzá társuló megvesztegethetőséggel párosult iránta való gyűlölete…
De az emberi elme különösen fifikáns, ha a túlélésről van szó, és mindig megtalálja a megoldásokat. A megoldások már rég léteznek mindenre, de mindig csak az érdekeiknek megfelelő pillanatban hozzák nyilvánosságra őket. Így volt az a rákkal is meg a 2012-ben a holdra telepítendő multimilliomos kolóniákkal is - igaz ott nem vált be a világvége jóslat, de azért mégiscsak átmentettek volna pár százezer VIP listás vendéget a Holdra, a szebb jövő reményében, miközben a többi 7 milliárdnak csak az utolsó napokban akarták jelezni a közelgő és immár megváltoztathatatlan világvégét.
Ennek leleplezése kapcsán sem örültek a ténykedésének, az orosz vodka gyárosok, földgázmogulok, az arab kőolajbárók, és az űrtechnológiákat előállító multinacionális regimentek, akik kezükben tartották az akkori világot, és nem igazán mosolyogtak akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy egy ilyen volumenű intézkedést még ők sem tudnak titokban tartani köszönhetően Clark Kent-nek, na meg a világhálónak.
Akik a szálakat mozgatták, most különös mód összefogtak.
Titokban felvásárolták Lex-től a kriptonit mintákat, majd nagyarányú technológiai fejlesztésekbe kezdtek. Néhány hónap alatt sikerült kikísérletezni az egyetlen anyag sokszorosíthatóságát, amely káros hatással lehetett rá. A saját bolygójáról.
Hamarosan minden elképzelhető fegyvernembe átvezették ezt a fajta technológiát, külön egységek jöttek létre, akiknek egyetlen feladatuk volt: megölni az acélembert.
Az első próbálkozásaik meglepték, de nem tántorították el attól, hogy felülkerekedjen a szóbeszéden és az indoktalanul összetört képen, amit róla mutogattak. Amikor a földre érkezett, még csak egy darab hús volt, amiből nevelőszülei próbáltak embert faragni, de a társadalom ezt nem engedhette. Jonathan, akiről csak kamaszkorában tudta meg, hogy nem az igazi apja, még mindig elven melegséggel élt szívében, akárcsak Marta, akinek almás pitéi mindaddig az ismert világok legfinomabb étkei közé tartoztak, amíg végül őket is el nem kapta a rendszer. Elhullottak.
Mint mindenki más körülötte.
Louis…
Legalább őt meghagyták volna neki.
De bárki, aki az elmúlt harminc évben kapcsolatba került vele, bárki, akit barátjának tekintett, vagy közelebbi ismerősének tartott, egyszeriben mind felhasználható kellékek lett az ellene indult hadjáratban, és egy idő után szükségszerű áldozatokká vált a folytonosan tartó túszdrámában, a kiszabadítási akciók során elkövetett kegyetlen megtorlásokban, be nem tartott ígéretekben, s az előre látott végzetszerűségben.
Azt akarták, hogy mindez mázsás súlyként nyomja a lelkiismeretét, hogy miközben a népek szemébe hazudják a szerettei ellen el nem követett szörnyűségeit, és ádáz tekintetével a címlapon riogatják újságaik a felnövő gyerekeket, már önmagát se értékelje annyira, hogy küzdjön, hogy megpróbáljon talpra állni a köréje dobált mocsok halom alól.
Meghaltak, mind odavesztek, te pedig egyedül maradtál – mondogatta magának időközönként. Talán Karának volt igaza, aki időben felismerte az emberek kegyetlenségét és hatalomszomjúságát, s míg megtehette, elhagyta ezt a bolygót. Ő pedig itt maradt. Egyedül a szövetségesek vörös kriptonit gránátjaival, hőkövető rakétákkal, sugárnyalábvetőkkel meg polarizált lézerágyúikkal. Még a műholdjaikat is felszerelték detektorokkal, az ázsiaiak űrsiklói pedig megszállott vadászösztönnel keringenek a bolygó körül jó pénzért.
Ha nagyon összeszedi magát, talán sikerül.
Megvolna rá a reális esélye, hogy eltűnhessen innen végleg, vissza Karához, és az ő kis boldogságbolygójához, csendesen, nyugodtan töltve hátralévő éveit.
De újraépíteni mindet…újrakezdeni egy új világban, mikor már magáévá tette az ittenit. S lám legbelül még pislákol a remény, a hite az emberek megváltoztathatóságában, ezernyi kudarc és fájó emlék ellenére a végső jóra való törekedés. A beteg elemek kiiktatása a rendszerből. Ma még lehetetlennek tűnő feladat. De ő Clark Kent, a Kripton szülötte, a csodagyermek, akinek képességeit évekig titokban tartották, rejtegették az emberek elől, mely aztán mégis önmagára talált, majd természetszerűleg elbukott a mértéktelen emberi hatalomvágy és gyűlölet mezsgyéjén.
Így hát továbbra is marad a szégyenteljes bujkálás, a folytonos menekvés, a megoldások keresése, eldugott sivatagi falvak és lakatlan szigetek.
Rálépett a saját kezűleg nagyjából másfél perc alatt összetákolt pálmafahíd szélére, melynek vége az erdő sűrűje felé kígyózott. A lombok túloldalán egy dágványos földszakasz várta, melyen nehezen lehetett közlekedni, ezért a híd, ami a kunyhóhoz vezet. Megtehette volna, hogy egyszerűen átrepül a süppedékeny szakasz felett, de már ahhoz sem volt kedve. Emberi dolgokra vágyott. Mennyire közéjük akart tartozni éveken át, a Daily Planet és persze Louis Lane…akkor még minden szép volt.. Mennyit küszködött, hogy igazán emberi legyen, mennyi áldozat, megalkuvás, és sértődöttség. Pont olyan akart lenni, mint ők, akiket most a legjobban gyűlölték. Kozmoszközi disszonancia.
Ahogy a friss vágásoktól nyers pallón az elemek megnyikordultak, lassan átért a sűrűn túlra, ahol embernagyságnyi agave bokrok leselkedtek. Szervezetének ugyan jóval kevesebb szilárd étel bevitelére volt szüksége, mint egy átlagos embernek, de azért néha még neki is ennie kellett. Ilyenkor meghasonulva önmaga kegyet-lenségétől, borzadva levadászott egy disznót, vagy valamilyen más dzsungelbéli állatot, melyek közül többet fel sem ismert – majd kevlártüzet gyújtva készre sütötte áldozatát. A trópusi gasztronómia előkelő gyöngyszemei mind megfordultak az asztalán, amit egyébként egy döglött óriás teknős páncéljából égetett formára.
Ahogy egyre közelebb ért a faviskóhoz, melyet szintén kellő ráfordítással csiszolt tökéletesre, izzani készülő szemével felnézett a közelben tántorgó banánfára, majd pillanatnyi lézersugarakat eregetett egy banángubacs tövébe. A gyümölcskosár tehetetlenül aláhullott, ő pedig már odébb is suhant, hogy idejében elkapja.
A mai vacsora. Ismét Banánkoktél.
Ahogy visszafordult az erdőből kiszabdalt vájaton, a tenger felől valami különös morajlásra lett figyelmes.
Egy pillanatra megmerevedett.
A vaskos liánokkal és majomindákkal begubolált növényzeten túl egy tengeralattjáró körvonalai rojtozódtak ki vörös látómezejében. A hajó belsejében sok kis kriptonit pontocska vibrált elrejtve a tengerészgyalogosok nagy hatótávolságú ionizált fegyvereiben.

2009-11-23