Csillagok érintése

Öreg Jack jobban szeretett a földön ülni, hátát egy fa vastag törzsének vetve. Szerette érezni maga felett a lombkorona súlyát, hallani, ahogy a szél végigsimít az ágakon, ahogy a levelek összesúgnak odafent.
A verandára kihoztak neki egy vastagon párnázott kanapét is. Olyan volt, mintha az ember vattacukorba huppanna bele: túl puha, túl engedékeny, már-már elnyeléssel fenyegető. Jack egyszer sem ült bele. Végül a macskáé lett. A szőrmók elfoglalta, és átaludta rajta a nap nagy részét, mintha eleve neki szánták volna.
 
A nap most is tűzött. A fa árnyékán kívül a levegő perzselt, vibrált. Ifjabb Martin Halloway törökülésben ült nagyapjával szemben. Nyolcévesen még minden érdekes volt számára ,  még egy ilyen rozzant vénség is, mint Jack. Nézte az öreget, a kezét, az arcát, a mozdulatait, mintha mindent egyszerre akarna megjegyezni belőle.
Jackről messziről látszott a nyolcvannégy év súlya. Szikár, vékony ember volt; valaha azt mondták rá, nehéz csontú, most inkább úgy tűnt, mintha a csontjai tartanák össze. A haja évtizedek óta hófehér volt, az arcán futó ráncok egy egész térképet rajzoltak ki. A hangja sem volt már a régi. Gyakran köhögött, néha megállt beszéd közben, mintha keresné a következő szót.
Pedig volt idő, amikor a parancsnoki hídon mindenki vigyázzba vágta magát, ha Jack Halloway kapitány kieresztette a hangját. Ezt gyakran megtette. A tisztecskék féltek is tőle, mint a tűztől. Azt beszélték, soha senki nem látott mosolyt az arcán, mintha a humorérzék genetikailag hiányzott volna belőle. Ha tudták volna, milyen jól mulatott magában rajtuk!
Mostanában farigcsálni kezdett. Pipákat. Soha nem dohányzott, és most már nem is akart rászokni semmire. Mégis vonzotta a pipák formája, az ívük, az, ahogy a kézhez simulnak. Ifjabb Martin figyelte a csontnyelű bicskát az öreg kezében. Már most eldöntötte,  neki is lesz egyszer egy ilyen. Talán ellopja az öregtől, ha elég ügyes lesz. És elég bátor.
Jack közben a fiút nézte. Olyan volt, mint az apja annak idején. A csontjai szinte átszúrták a bőrét, már most látszott nyúlánk, magas férfi lesz belőle. Igazi Halloway.
– Azt hiszem, rajzoló leszek – szólalt meg a gyerek komoly eltökéltséggel a hangjában.
Jack fel sem nézett a munkájából.
– Azt úgy mondják, grafikus – javította ki –, de te nem az leszel. Flottatiszt leszel. Mint a nagyapád. Mint az apád.
– Nem érdekel a flotta – rázta meg a fejét Martin. – A művészetek sokkal érdekesebbek.
Jack egy pillanatra megállt, a bicska hegye a levegőben maradt.
– A művészeteknek is megvan a maguk helye az életben – mondta végül, és ebben most nem volt gúny.
– De te akkor is hajós leszel. A művészetek inspirációt, lendületet, lelkesedést vagy éppen szépséget visznek az életbe – mondta Jack, majd letette a pipát és a kést maga mellé. – Ha nincs művészet, a lélek hal meg először. És lélek nélkül a test sem él sokáig.
– Lehet, hogy én is faragni fogok – kottyant közbe a gyermek.
Jack azonban már nem figyelt igazán. A szeme elrévedt, mintha nem is az agrárvilág kék egét látná, hanem valami sokkal régebbit. Ilyenkor mindegy volt, hallgatja-e valaki. Elmondta, ami feljött benne. A pillantása még egyszer megakadt Martinon. A kölyök úgy feküdt ott, mint egy tükörkép a múltból.
 
– Akkora voltam, mint te most – kezdte halkan.
Martin hanyatt dőlt a fűben. Legalább félórás mesére számított. Jacktől ennyi volt a minimum.
– Akkor még azt hittük, egyedül vagyunk – folytatta az öreg. – Az egész világegyetemben. Először persze nem tűnt tragédiának. Ott volt a kirajzás, a hajók, az új világok ígérete. Kerestünk. Vártunk. Feltérképeztünk tizenhat lakható rendszert, és mindegyikre úgy léptünk rá, mintha egy új kezdet lenne.
Jack elmosolyodott, de a mosoly nem volt vidám.
– Aztán teltek az évek. És nem jött senki. Se jel, se árnyék, se válasz. A keresésből rutin lett, a várakozásból fáradtság. Rájöttünk, hogy hiába nézünk kifelé, nem néz vissza ránk senki. Akkor kezdett hanyatlani minden. Nem egyszerre. Csak csendesen. A zenészek már nem írtak új dalokat. Nem születtek versek. Az emberek leszoktak arról, hogy felnézzenek a csillagokra. Inkább a földet bámulták. A kolóniák ürülni kezdtek, és mi… – Jack vállat vont –, …visszahúzódtunk a Naprendszerbe, mint egy megszeppent állat. A depresszió népbetegség lett.
Hallgatott egy darabig.
– Testvéreket kerestünk. Valakit, aki ugyanúgy néz ránk, ahogy mi néztünk kifelé. De nem találtunk senkit.
 
A hangja ekkor halkabb lett.
– Aztán egy nap… hajók törtek elő a hipertérből. Egyenesen a központi bolygó felett. Csak… megjelentek.
Martin felkönyökölt.
– A vormok – mondta Jack. – Szőrösek voltak, furcsák, mulatságosak. Nagy fekete szemekkel bámultak mindent, mintha ők is ugyanúgy csodálkoznának, mint mi. És tudod, mi történt?
A fiú megrázta a fejét.
– Az emberek felszabadultak. Mintha évtizedek óta cipelt terhet dobtunk volna le egyszerre. Kiegyenesedtünk. Újra felfelé néztünk. Ünnepeltünk. Virágokat szórtunk rájuk. Mindenki vormot akart látni, beszélni velük, megérinteni őket. Újra mertünk hinni, mert már… – Jack megállt egy pillanatra –, …már nem voltunk egyedül.
– És utána? – kérdezte Martin halkan.
– Utána jöttek a többiek is – felelte Jack. – Mindazok a fajok, akik addig csak figyeltek minket. Féltek tőlünk. A zajos, törtető, mindenen átgázoló emberektől. A vormok nem voltak a legbátrabbak. Csak a legkapzsibbak. A haszon elnyomta bennük a félelmet.
Felvette a pipát, forgatta az ujjai között.
– Így lettek ők az elsők. És ezért lettek ők a hősök. És egyszer csak azt vettük észre, hogy az egész világ… ünnep lett – folytatta Jack. – Egy nagy, soha véget nem érő happening. Újra volt nevetés. Versek. Dalok. Olyan hangok, amiket már el is felejtettünk.
A tekintete élénkebb lett, mintha a színek most is ott mozognának előtte.
– A gluddok elhozták a festményeiket. Olyan színeket láttunk, amikről addig nem is tudtuk, hogy léteznek. Nemcsak árnyalatokat, új fogalmakat. A mantuk zenészek voltak. Egy egész nemzedék tanulta újra tőlük az alapokat: mi az ütem, mi a csend, és mikor kell hallgatni. A fiallák pedig… – elmosolyodott –, …matematikusok és csillagászok. Nem új csillagokat mutattak, hanem megtanították, hogyan kell másképp gondolkodni róluk. Kitágították az univerzumot anélkül, hogy egyetlen bolygót elfoglaltak volna.
Jack lassan bólintott, mintha saját magának erősítené meg az emléket.
– A fajok sorra eljöttek. Mert a vormok széthordták a hírt, hogy ezek a kétlábú, nagyhangú lények, az emberek… barátságosak. És hogy semmire sem vágynak jobban, mint testvérekre.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Aztán, amikor már mind együtt voltunk, a vormok megint alakítottak egy nagyot. Azt mondták, a kereskedelem egyszerűbb és jövedelmezőbb lesz, ha létrehozunk egy ligát. Egy Koalíciót. Egységes pénznemmel. Egységes szabályozással. Törvényekkel.
A pipát megforgatta az ujjai között.
 – A kis szőrösök megint hősök lettek. Pedig akkor is csak a nagyobb haszon lebegett a fekete szemecskéik előtt.
 
Jack megrázkódott, mintha hirtelen ébredne fel. Pislogott egyet, majd lenézett a gyerekre. Martin tátott szájjal aludt, halkan horkolt is; egy vékony nyálcsepp indult el lefelé az állán. A jó levegő megtette a hatását.
Jack megvakarta borostás állát.
„Ez a gyerek…” – gondolta. Pedig most jött volna az izgalmasabb rész. Amikor a jók után megjelentek a rosszarcok is.
Na mindegy. Majd legközelebb.
Visszanyúlt a késért és a fadarabért, amelyből egyszer majd pipa lesz. Jack Halloway nyugalmazott fregattparancsnok újra dolgozni kezdett.
★
★
★
★
★
Értékelések száma: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Témák címkék szerint

Havi archívum