Valami hideg moccan a csöndben,
talán jég a pohár alján – reped,
a világ, mit magamba zártam,
ujjhegyemen felejtetted.
Ajtómon végig simít a reggel,
szinte bocsánatkérőn lép be,
mint aki érzi, még próbálok,
egy eltévedt isten szerepére.
Nem történik semmi, csak a világ
roppan bennem hangtalan,
egy madár ül párkányomon,
s én még mindig mozdulatlan.
A fény nem győz, de jelen van,
akár egy arc, amit rég nem láttam,
és belül lassan nyers szavak helyett,
imává magasztosul a lázam.
Hozzászólások
Elvarázsolt versed különös, kissé misztikus hangulata. Érzékletes leírása az álom és valóság határán billegő lélek rezdüléseinek a ráeszmélésnek, hogy hálát adjunk egy újabb napért az életből.
Tetszett, gratulálok!
Versed módfelett átélhetően közvetíti az ébredés bizarr légkörét, a gondolatokat, az érzéseket, a groteszk szándékot. Azt, ahogy " próbálok egy eltévedt isten szerepére". Egy látomás szelídíti meg a nyugtalan pillanatot és foglalja fohászba a korai elmélkedést. Maximálisan eltaláltad a hangulat prezentálását, alaposan ámulatba ejtettél. Minden elismerésem.
Gratula + ötös pacsi!