SZÉPIRODALOM

Ahol mindenki csupán csak bólogatva,
bambán hallgat - már maga is -,
látszólagos aranybánya.
Félő a beszéd vagyonával
igazándiból már mit sem lehet kezdeni;
mintha egyszemélyessé lenne
a tolvajbeszéddel egybekötött
szakzsargon s eszperantó.

Mert kézről-kézre dobódnak
mostan az egyszerű emberek
kitenyészett, megalkuvó futószalagokon.
Egymás nyomtalanná lett
életében mintha képtelenek
volnának végleg nyomot hagyni.

Bevallhatatlan vágyak
reszketnének szívek mélyén,
ha be mernék vallani
- akár még -, önmaguknak
is azt amit nem szégyellnek.
Elviheti, elfelejtheti az ember
- már nem csupán csak -,
kacat-emlékeit, viharvert,
sok sebből vérző múltjának
alantos darabkáit,
de elszámoltatni így is,
úgy is - minden esetben
túlzottan is nehéz.

A városban most vad,
zabolázhatatlan éhség uralkodik;
mindenki saját hasznát lesi,
akár kufár-kupec leskelődők,
kiknek jobb dolga sincs,
mint másokat végképp eltaposni.
Minden ötödik percben
kicsinyes kudarc, lét-pofonok ezerei,
s a lassú rothadás éri
a lelket odabent is,
mert az eszmélés fokait
illene sebesen róni,
nem csupán a tudatos zuhanást.

Mindenkiből önkéntelen
előbólint a sóvárgó gyanakvás;
egyetemes szorongások
vezérlő csillaga alatt még
mindig a halandó porszem
metafóra lélegzik szüntelen.
Sorsot húzva ,,egyesek" akár
még kedvükre is felfalják
inkább egymást,
csakhogy ne kelljen
a vanból adniuk egy keveset,
amit feltétlen nélkülözni tudnak.

A bensőséges hurokhangok
még ott feszülnek egyre,
ahol tán még az ember se számítana rá,
szemmel tartják
a kivülálló lázadókat,
kicsit éppen úgy,
akár a díszvendégeket,
vagy golyófogókat.