Idő koldul az ereszek alatt,
rongyaiban évszakok zörögnek,
mozdulataira némább a holnap,
arcát csorba tükörben fésüli meg.
Vak peronon várakozik
egy másikétól függő hang,
leheletnyi énidő után
kondul az elásott harang.
Az idő asztal, melynél nem ül senki,
széke kihúzva, megterítve rég,
de a kés csupa rozsda, a villa kereszt,
a kenyér nem étel, csak szürke emlék.
Én is itt ülök, mint szobor,
elfelejtettek befejezni,
mellkasomban kőmadár dobol,
órámon a mutató szolgai.
Az idő testemben lakik,
mint apátlan gyermek az álmok mögött,
lábujjhegyen jár, ha sírok,
hallgatva üvölt, ha elköszönök.
Hozzászólások