SZÉPIRODALOM

/Az örök Éva /

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

hamva sincs, emléke mégis izgató. 

Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

kígyóbőrrel játszik, mire is való.

Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

Itt fejezte tán be az isteni kéz…

Ádám, szerelmem, így ugye izgató.

Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása

simogatja párját, lelke megtelve,

hogy az úr, a szobrász gondolt reája.

Sehol sem hibádzik, formája, bája,

picike hája, külcsíne, belbecse

csupa  tökély… de hol is a ruhája.

2 /A középkor asszonya/

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

Csak meg ne találja, esdekel imánk,

maradjon, ahogy megszülte mamája,

divatkirály rongya nem hatna miránk.

Festőecsettől lesz szemének árnya,

szobrász véső alatt pattan a szilánk,

Vénusz születik, teste csupa párna,

ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.

Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,

mégis égi jelt vár, szerelmes igét.

Egekkel kokettál, lelkében a félsz,

bűnös tán az álma… Uram, m'ért ítélsz,

 dacos könnye ömlik, jó uram miért…

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.

3 /Az anya/

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

győztes ősi ösztön, izzó pengeél…

idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.

Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,

szeme tágra nyílik, szíve már becéz:

Édes éhes kincsem, – hangja gőgicsél.

Bajnok lesz belőled, udvari zenész,

királyok királya, nagyobb bárkinél.

Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,

 ringató remény… nem múló szenvedély

szorításában alázattal várja

 a  társas hajnalokat. Legyint rája,

ha izgatva sunyít millió szeszély,

nem kell csillogás fügefa árnyába'.

4 /Az ókor asszonya/

Nem kell csillogás! Fügefa árnyába'

nincs hivalkodás, szerények a fények.

A szó biztató, csak a vágy vágtázna, 

hamis szózatok ide fel nem érnek.

Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.

Lágy az érintés, nappalok és éjek

a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,

szétviszik a hírt, szállnak a remények.

Vad és vadász együtt pihen, felejtés

pora mindenen. A habokon túlról 

szirén ének száll, de ölel a féltés,

 majd semmivé hal az édes kísértés.

 Illat oson, zsongás ömlik a húrról,

 láz járta táncok, gyorsuló szívverés.

5 /A Szent szűz/

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés

űzi. Lelki kéjjel éli  a valót,

égi a jövevény, égi  rendelés

írja a nemes, sorsbéli csattanót.

Birodalmak rendülnek, keresztelés

mossa évmilliók mocskát, hol a jó

előtt út nyílik, min semmivé enyész

  a rettegés, nincs első, nincs utolsó.

Fogná a kis kezet, szerető karja

 ölelné még, de az isteni másság

már bizonyoságot tesz, meg is hal, ha

eljön az idő, és hív a Golgota,

majd  végtelenbe emel az imádság,

lobogó álmok ezernyi alakja.

6 /Az amazon/

Lobogó álmok ezernyi alakja

dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,

a szülő-szolga vágyának patakja

a sorsot mossa, világokat hódít.

Amazonná válva villogó kardja

törvényeket zúz, összedől az őshit

súgta kétes bástya, hogy a nő karja

csak ölelni tud, teste, ami számít.

Pedig énje képe bájos és merész.

Uralni vágya tárgyát, ez élteti.

Habzsolni az életerőt, mit lenéz.

Bár lelkében csókot vágyva már egész

világot rejt, tán még meg nem értheti,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.

7 /A mesebeli nő/

Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész

ábránd ágyán beteljesülve piheg,

cirógat a lét, és mint féltő kertész

gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.

Tündérkert a mező, édesebb a méz,

álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,

vágyott sorsot rendez az isteni kéz,

patak csörgedez, olajfa ág libeg.

Futna, nem számít az idő, mert nyomba'

életre kel ki benne ázik újra,

újra, és netán, ha békát csókolna

királyfi toppan bűbájjal bókolva,

mitől forr a vér, szívpitvarba  zúgva.

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

8  /A sportoló/

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna,

idege megfeszül, trónusért kacsint,

unja már a múzsa létet. Csókja ha

cuppan, lelketlen lehelet, búsan int

poétánknak: Lelkem porig rombolva.

Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,

lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva

gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.

A háborút én vezénylem. Hiába

csábítanak harcra fényes fegyverek,

hurrát mégis a lelátó kiáltja.

Itt nem csordul vér, a küzdők imája

egymásért is szól, a célok nemesek.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

.

9  /A modern nő/

Vénséges törvény nem hajthat igába

hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.

Hullámzó kebleket piciny ruhába',

szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt

át nem szabhatja a múlt. M'ért alázna

ősi szokás? Ó de prűd vagy, bús remény,

gúnyát húztál a három gráciára,

vakon tapogathat a szegény legény.

Ez már új kor, új regény… kicsi övvel

fűszoknyában, mint Hawaii leányai,

vagy aktok modellje, ki emelt fővel

hirdeti, hogy az álomban hinni kell…

Erósz szárnyain suhannak vágyai,

ujja csak simogat, lába már ölel.

10 /Utcalány/

Ujja csak simogat, lába már ölel…

gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés, 

a szívhang is csak zakatoló zörej,

hazug élvezet, önkínzó lihegés.

Szebb jövőben  bízik, de ádáz röhej

 állja útját , ha álmodik. Pihenés

nincs, forog a mókuskerék, nem jön el

 a herceg lovon, fásult minden érzés.

Végtelen az alagút… biztatásra

várva riadtan szűköl, talán mégse.

Csepp fény, ha csillan, édes izgatása

gazellareményt csihol, egyre másra

dőlnek a falak, s szétömlik a rétre

a tavaszi hang kedves suttogása.

11 /A tavasz lánya/

A tavaszi hang kedves suttogása

izgatón oson, lázadásra késztet,

Cupido íján rezdül a húr, társra

vágyó leányok selymes vágya éled.

Hormon űzte álom víg szárnyalása

tüzeket csihol, ott belül úgy éget,

nincs nyugalom, a pokol hasonmása

lesz  minden, ha Apolló csak ígérget.   

Tüzek  lobognak, húr pendül, a hárfa

hangján csüngő remény örömmel sikolt,

jövőbe kacsint, titkait kitárva.

Új hullám gerjed, új időket várva

zsibong már a vér, minden törvényt felold,

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

12 /A nyár asszonya/

Száz esküvéssel úszik át a nyárba,

kitárul a világ, csipkedallamon

ég az éj, csók ízű dobbanás járja

táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.

De jaj... Pitymallat szigora kitárja

a nappal új kapuját, és zaklatón

követel a gyerek, a férj. Hibája

csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón.

Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel

zakatol, tüzet izzít,vagy fékre lép,

dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.

Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel

hajából egyre már ősz szálakat tép,

csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

13 /Az ősz asszonya/

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,

kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,

mégis, erénye százezerszer féltett.

Perli az időt, a mennyei őrrel

alkudik, jogos hosszabbítás végett.

Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,

alig volt imám, lelkem még nem érett.

Hidd el jó uram, kis napfény még járna!

Hulló levélhang zenéje a csóknak,

régi ízt varázsol, dallama párna.

A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,

múló őszidőn súlya lett a bóknak,

a fagyos tél sem orvosság a lázra.

14 /Az érett nő/

A fagyos tél sem orvosság a lázra.

Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,

üvölthet farkas, áldozatra várva,

ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.

Ő szűkölve ölel, karjában álma,

múltnak idézete, óvott rejtelem…

bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája

lánypajtásoknak, az édes szemtelen.

Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,

izgató alakját, varázsát, báját

óvja az idő, az újjászületés.

Talány lengi útját, lénye megigéz,

mégsem lelhetem titkainak zárját.

Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.

Mesterszonett

Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

nem kell csillogás, fügefa árnyába'.

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,

lobogó álmok ezernyi alakja,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,

ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

Ujja csak simogat, lába már ölel…

a tavaszi hang kedves suttogása

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel

 a fagyos tél sem orvosság a lázra.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)