Az ősz lassan enged a télnek. Reggelente deresek már a fák, a bokrok bogyóit is megcsípte a dér, és amikor a nap magasabban jár, még akkor is meglátszik a lehelet. Ezeken a hideg napokon az ember leginkább csak a szobából szereti nézni a tájat, és sóvárog a tavasz után, pedig a hosszú tél még hátravan.
Itt fent a hegyen számunkra egyhangúbban, csendesebben telik az élet. Itt más illata van a ködnek, a nedves fának, bokornak, és amikor a fenyők sóhajtoznak a szél terhétől, meséket hallunk meg ezekben a hangokban. Ehhez fül kell, érzékeny fül. A lentiek – a „városiak” – ezeket a dolgokat nem érthetik. Néhány száz méterrel a betonrengeteg felett mások az emberek. Sokan a város zajából ide kirándulni jönnek, mi itt élünk, szeretünk és halunk meg. Odalent fákat ültetnek, hogy túléljék, idefent fákat vágnak ki, hogy erdei tornapályát építsenek vagy kirándulóhelyeket. Ezeknek a sétányoknak és hegyi ösvényeknek történetük van; mind vezet valahová, a fákon a színes jelzések mutatják az irányt. Talán mindegyiken jártam már, hisz gyerekkoromban volt időm rengeteg, s néha nem is egyedül, mint ahogy most sem.
Megfogom hideg kezét – kesztyű nélkül fázik biztosan –, kissé megmelengetem. Kabátja a hosszú, csíkos sállal a térde alá ér. Kezemet kabátzsebébe húzza, így lépdelünk egymás mellett, kimérten. Néha el-elmereng, rácsodálkozik a tájra, így alaposan megfigyelhetem. Cipője harmincnyolcas lehet, fekete, magas szárral, szorosan keresztbe fűzve, biztonságból dupla masnival. Vállíg érő, sötétbarna haja oldalt elválasztva, szeme kék. Termete magasnak nem mondható, vékony és törékeny. Kissé kreol bőre talán most sápadtabbnak látszik, ahogy a fények esnek. Megfigyelem alaposan, hisz kíváncsi vagyok rá nagyon. Minden mondat és mozdulat számít, minden kis rezdülés fontos lehet nekem, de gondolom ezzel ő is így van. Beszéde furcsa attól, hogy az s betűt felül, szabályosan képzi. Megfontolja amit mond, minden mondat kerek – beismerem, ebben jobban remekel, mint én. Nem beszél túl sokat, s kerüli a közhelyeket. Mindez imponál nekem! Így ballagunk egymás mellett. Faggatom tovább családról, munkáról, tanulmányokról. Előad mindent szép sorjában: apját igen korán elvesztette, anyjával él, és van egy fiútestvére. Munkáját szereti, de nem erre vágyik, mellette megint tanul. Úgy érzi többre hivatott. Szabadidejében kórusban énekel. Szeret fellépni, és a jövő hónapban is vendégszerepel.
Kis pihenőhöz érünk, ahol mindketten érezzük, itt meg kell állnunk pár perc szusszanásnyira. Tudjuk, hogy ez alkalmas pillanat, s mintha a véletlen műve lenne, egyszer csak szembefordulva találjuk magunkat. Zavar persze mindkét félnél felfedezhető. Talán ettől szép annyira az egész? Csók cuppan mégis, először az arcon, bátortalanul – ó, de hideg! –, majd játszanak a szájszélek, ahogy keresik egymást, s közben fagyos orrunk egy pillanatra összeér. Erre arcán aprócska mosoly támad, majd megesik az első valódi csók. Talán egy kapcsolat legszebb pillanata ez. Fordulópont, melyre rögtön megszűnik a zavar. Gondolatban továbbviszem a szituációt, mintha nem itt lennénk és nem most, de belátom, nem szabad annyira sietnem.
Az ember próbálja felfedezni a másikat, és keres valami hasonlót, jellegzetest, hogy bizonyítsa magának: igen, ő kell, hisz pont olyan, mint én vagyok, azt szereti, amit én, úgy gondolkodik, érez és hall. Vagy legalábbis majdnem annyira. Közben azon is tűnődöm, hogy mennyire tudjuk befolyásolni egy másik emberi lény sorsát, amikor a szívébe költözünk. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a felelősségről; esetleg feleslegesen bolygatjuk fel életét. Milyen események láncolatát indíthatjuk el, melynek kimenetelét előre nem láthatjuk. Inkább bele sem gondolok!
Sétánkat folytatjuk tovább, még felhőtlenebbül, mint ahogy korábban tettük. Erdei ösvény, tölgyfák és fenyők, messziről országút zaja. Hangfoszlányok – talán mások is erre tévedtek? Lehet, de minket nem zavar. Lépteink során cipőnk talpára néha ráragad egy-egy átázott, megsárgult falevél.
Már magasan járunk. A fák mögött néhány méterre mellettünk keskeny vágányok; nyáron erre halad el a kisvasút. A piciny mozdony a garázsban várja a következő szezont, de a három kis vagonra az alacsony korlátokon átmászva most könnyedén felszállhatnánk. Ez már utunk vége is egyben, a buszforduló és egy kőből épült melegedőhely. Forralt bort rendelünk. Ehhez egy cigi is jólesne most, bevallom, de ő nem dohányzik, így én is kibírom valahogy.
Megérkezik a busz. Mindketten a városban folytatjuk a napot, ezért felszállunk rá. Utas kevés, így hamar indul, nem szabad lekésni, mert óránként jár. Az ajtó csukódik, és már haladunk is a szerpentinen lefelé. Erősen kapaszkodni kell. A kanyaroknál, fékezéseknél dülöngélünk, mint két bábu, s jókat nevetünk. Milyen szép, ahogy nevet! Leülünk inkább, mert biztonságosabb. Fejemben, mint egy Rilke-dallam, egy röpke gondolat kavarog, s kezd életre kelni: vajon mi lesz holnap vagy holnapután, mi lesz egy hét múlva? Akarom-e őt annyira majd, mint most?
Aggályaimat elhessegetem. Inkább a mának élek. Már biztos vagyok magamban: holnap is látni akarom!
Nem kell sok idő, megint a város részei vagyunk, amely akármennyire is eleven és zsúfolt, mégis a miénk. Valahol megáll a busz, leszállunk. Elbúcsúzunk. Majd váratlanul mégis visszafordulok, s látom, ő is hasonlóképp tesz. Kezével int, majd befordul egy sarkon.
Pécs, 2005. november 20.
Hozzászólások