Ülj a tenyerembe te libegő levél,
várhat az avar-sír egy percet még!
Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,
fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?
A tavasz varázsa, mint selymes igézet
még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?
Mesélj a napsugárról, mi arcodra tévedt
s csókolt, csókolt napestig kedvesen.
Fájt-e nyárelőn, mikor a szirmok lehulltak,
s csak a szél susogta riadt búcsúzásuk?
Ámultál-e, amint a gyümölcsök árnyadba bújtak,
majd a fény fürdette színes bódulásuk…
Ha barázdáim nézed, sorsodat olvasod,
sorjáznak ráncosan az idő rótta nyomok.
Már elfújták az évek a tavaszi illatot,
maradt nekünk a kétség, a remény is zokog.
Hozzászólások
Szomorú, szomorú, na... Valahol olvastam, hogy minden temetésen magunk halálát gyászoljuk. Sajnos ez így van, amikor látótérbe kerül a vég, már az őszi avar-sír is az elmúlásunkat juttatja eszünkbe. Szomorú, szomorú, na...
A levél emlékezetéből érzékletesen tűnnek át képeid az emberi sors végső magányába, ahol a "remény is zokog". Megható hangulatú, erős benyomást keltő vers.
Elismeréssel gratulálok + ötös pacsi!