Nem állhatok meg itt, az 55. sötét csőben,
amelybe egyik vége felől sem férkőzhet a napfény,
karom széttárva már keresztre illőn, hű lator, de még megyek,
tapogatok jobbra-balra, hogy el ne vesszek,
különös formákat érzékelek az ujjaimmal,
horpadásokat, rücsköket, kiszögelléseket,
váratlan simaságot és alattomos nedvességet,
emitt a levegő hűsét,
amott az anyakő érdességét,
és ismerős hangokat is hallok,
ritmikus lélekpulzálást, mintha társé volna,
beszéd előtti beszédet, nyelv előtti nyelvet,
csak ó-kat, á-kat, í-ket, ű-ket, é-ket,
s a fűszál jajdulását, mikor utoljára
megsuhintja a szél kaszája.
Hozzászólások
Mintha bujdokolóként az élet belsejében tapogatóznál, úgy írod le érzéseidet. Néhányan azonban a felszíni bejáráskor sem fedeznek fel ilyen élményeket. Biztosan temérdek lépésed, dolgod van még a külvilágban, ne is gondolj a sötét labirintusra !
Gratulálok versedhez!
Bizony, nem.
Még nem, Zoltán.
"hű lator"...
Kedves Zoltán... Latrok vagyunk, mi mind.
... Ki hű, ki csalfa, és állhatatlan, de ott sorakozunk az ISTENEMBER jobbján és balján, vezekelve paradicsomi - és azóta csak halmozott - bűneink miatt.
Van, aki megússza. Van, aki önváddal önmagát bünteti..., és akad olyan is, akire lesújt a pallos.
Versed nagyon jó!
Kulcsszavai: "hogy el ne vesszek"!!!!
Igen.
Minden bűnnél, büntetésnél nagyobb bajba kerül, ki elveszíti önmagát...
Neki csak egy esélye marad. A hit, hogy az Úr még őt sem veszíti el.
Lehet, hogy asszociációim tévesek..., de belőlem, ma ezt hozták ki gondolataid.
Szeretettel gratulálok.