Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult, -olykor alig követhetően rohanó- világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.
Valóban századunk betegsége lenne mindez?
Az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy Illés próféta az apa-fiú ellentét feloldásának szépségesen nehéz feladatát kapta az Úrtól.
„Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet” (Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers)
Milyen érdekes megközelítése a problémának, hogy az ige szerint először az apáknak kell megérteni fiaik eltévelyedésének okát. Nekik kell a közeledéshez hidakat verniük, és értő, megbocsájtó bölcsességgel egyesíteni a családot.
Talán azért övék az első lépés joga és kötelessége, mert a megélt tragédiák és örömök megedzették már őket, belátóbbak és nagyobb toleranciával képesek -fentről és kívül látva- kezelni a problémás helyzeteket.
Talán azért, mert az apák mindig jobban megértik, és szeretik szülöttüket, mint azok viszont. De mindez rendjén is van, hiszen az apáinktól – és itt értem azt is, hogy anyáinktól – tanult viselkedésformát, szokásokat és etikai normákat a fiúk –lányok– továbbadják saját gyermekeiknek, hogy majd az örök körforgás törvénye szerint, azokat szeressék mindenkinél jobban. És amikor eljön a felnőtté válás ideje, akkor saját apáikhoz hasonlóan, képesek legyenek a szeretet szellemében, ha kell megbocsájtani, ha kell, akkor engedni saját – néha valóban begyöpösödött - igazukból.
Sokan vagyunk gyermekesek, de még többen, mindenki, „kit anya szült”, akik valaha gyermekei voltunk szüleinknek.
Nincs család, ahol mindig a béke honos.
Kisebb-nagyobb súrlódások szinte törvényszerű velejárói az életkori változásoknak. A kisbaba első „nem”-je már jelzés, hogy önálló akarattal, igénnyel született utódunknak saját véleménye van, amit illik tiszteletben tartani.
Igen ám, de amint gyermekből szülővé válunk, mintha erről megfeledkeznénk.
Mi tudjuk, hogy mi a jó neki, mi már elestünk, Őt féltve -vagy elcipeljük előle az akadályokat, vagy- rászólunk, hogy kerülje ki.
És Ő?
Hát Ő, természetesen meg akarja tapasztalni milyen a harc.
Harc velünk, és harc a nehézségekkel.
Meg akar botlani, hogy tudja, milyen érzés elesni, és tud-e újra talpra állni.
És azt is tudni akarja, hogy segítünk-e felkelni, jár-e továbbra is a szeretetünk, vagy meg kell dolgoznia érte.
Ezekre a „harcokra” szükség van. Itt tudjuk ütköztetni eltérő nézeteinket, itt tudjuk egyeztetni véleményünket azokban a dolgokban, amikben lehetséges az egyetértés köztünk.
Apaként sem árt emlékezni arra az időre, amikor fiak voltunk, és a minket béklyóként visszatartó tradíciókat igyekeztünk lerázni magunkról, mert tudtuk, a jövőt teszik lehetetlenné.
Ki hogy éli meg mindezt, az habitus kérdése is…
De az biztos, hogy a szeretet -sok nehézségen átsegítő hídja- nélkül nem megy.
Megjegyzések: egyperces novella
Hozzászólások
Mit is mondhatnék drága Erikám...
Bár ne értenélek.
Tékozló fiúk vagyunk mi mind! Ki így, ki úgy herdálja el kincseit..., életét.
Ölellek köszönettel, szeretettel szavaidért!
Értelek, kedves Laci! Valóban, olykor káros az engedékenység..., máskor viszont elengedhetetlen. Amikor különböző pólusok - a múlt, és a jövő - akarata feszül egymásnak..., akkor az egyiknek - a bölcsebbnek - engednie kell.
... Még akkor is, ha az igazság középen van.
Szerencsére ott van bennünk, belénk építve az fontos szerkezet, a katalizátor! Ha nem gátoljuk működését, akkor menni fogy kedves, velem együtt gondolkodó szülőtársam.
Köszönöm jöttödet, bölcs hozzászólásodat Laci.
Illéstől elvittél a Tékozló fiúig, kedves Erzsébet. Köszönöm.
Persze, hogy megértőek az apák, de...
Amikor szervezetten támadják őket gyermekeik, nem mondhatják: okos vagyok, meghátrálok. Ilyenkor legtöbbször csak annyira futja: „Te is, fiam, Brutus?”
Néha az engedékenység szép cselekedetnek tűnik, de lerombolhatja az egész szülői felépítményt, tehát nagyobb kárt okozhat, mint amennyi a haszna. Mérlegelni, latolgatni kell, mi a könnyebb: toldozgatni, esetleg az alapokról újraindítani egy rendszert, vagy csupán a gyerek igénytelenségét, hebehurgyaságát, makacsságát, gondatlanságát vagy rosszalkodását pallérozni.
A magyar szokásjogban inkább a gyerekeket törik meg, nem engednek akkor sem a '48-ból, ha az nyilvánvalóan hajítófányit sem ér. Gondolok itt jónéhány tekintélyelvű, téves vagy használhatatlan gazdasági, illetve társadalmi-politikai szabályozásra, aminek szenvedői - a "gyermekek" - mi vagyunk együttesen: a nép. Az apák (véletlenül sem a keresztapák !) pedig az éppen regnáló törvényhozók.
Szóval összetett ez a kérdés is, mint annyi minden más. Ideális esetben talán működhet az ószövetségi utalás szerint is, ilyenkor külső befolyás nélküli tehetetlenségi rendszert vélelmezünk, ahol a vizsgált cselekmény nyugalomban van. Valójában azonban - a relativitáselmélethez hasonlóan - a jelenségek tanulmányozásához vonatkoztatási rendszert kell választanunk. Különböző vonatkoztatási rendszerekben a filozófia törvényeinek megvalósulása akár különböző is lehet.
Annyi biztos, hogy a szeretet - ahogyan írod is - minden korban és mindenütt kiváló katalizátor.
Drága Krisztin... Köszönöm! Valóban nem jó műfaji meghatározás az egyperces novella... Kapkodtam, és ezt írtam be. Sajnos rossz a gépem. Alighanem javíthatatlan...:( Most sem a sajátomról írok, és ez az oka annak is, hogy nem vagyok néhány hete - csak pillanatokat - az oldalon. Reménykedem, hogy valahogy megoldódik a gondom, és újra itt tölthetem napjaimat köztetek. Ölellek szeretettel jöttödért, Erzsébet.