SZÉPIRODALOM

Tudom, megígértem, nem írok ilyen stílusban, de felejtsétek el a stilisztikát és figyeljétek csak a mesét.

I

Súgnak az emberek, ma is gyakran össze,

Ha telik törköllyel a repedezett bögre,

És ha e történet, hangzik cserép alatt,

Az is oly csendesen, akár a fuvallat.

Mert tudják a népek, kik környéken élnek,

Súgják szájból, fülbe, s nyugalmat remélnek,

Hisz ha lomb sem rezdül, oly halkan mesélik,

Tán nem látják többet, kitől maguk féltik,

Egy csodaszép medence, hegyek közt a mélyben,

Furcsa népek éltek ott, dölyfösen, kevélyen,

Acsarkodás, irigység, mások leszólása,

Volt e dölyfös népség  igaz hitvallása,

Ám meglett „jutalmuk”, föld mélyéből fakadt,

Mordul vagy nyolcat, s tört fel az iszonyat,

Egy repedés hasadt, hegynek meredékén,

Szakadt fa és föld szét, közeli környékén,

És nézett ez úgy ki, mint nyílt seb a bőrön,

Majd mászik ki belőle, kit elzárt a börtön,

A pokolnak hercege, nyit kaput a földre,

Homály és az árnyék költözött a völgybe.

Piacon hallottam, egy árus mesélte,

Volt, aki elhitte, volt aki lenézte,

Riogatón beszélt a fekete királyról,

Vagy ahogy ő hívta, a Garabonciásról.

Tudom, hogy a szátok, most mosolyra rándul,

Ilytől mai elme, beszűkül, nem tágul,

De ti nem sejtitek, mily iszonyú erő,

Amely ott a hegyből akkor kúszott elő.

És akit ott elért, ragadja magával,

Rántja le a mélybe őrjöngő szavával,

Mesélte a kofa, házból látta tisztán,

Hasít át égen egy fekete szivárvány,

És rajta masíroz, a pokolbéli sereg,

Szemlézvén sorozást az ördögi hegy felett.

Majd minden csendesül s tűnik el a sátán,

Csak testek maradnak, lélektelen, árván.

Mesélte a kofa és sokan nevettek,

A nagyfalú szélén a piactér mellett,

Ám én hittem szavát, szem nem volt lesütve,

Az sosem hazudik hisz a lélek tükre.

II

Vakarom most főmet, miként vágjak bele,

Ne untasson senkit a történet menete,

S hiszi, ki akarja, én csak abban bízok,

Talál nyílt szellemet, amiről itt írok

Amúgy konflis volnék, lakhelyem egy város,

Járom rajt az utat, ha száraz vagy sáros,

Ismernek is páran, s tudják ez a dolgom,

Embereket olykor, ide-oda hordom.

Majd én is felejtem, pár esztendő eltelt,

Mígnem tavaly nyáron, régi emlék felkelt,

Hűs tavaszi estén, egypár barátommal,

Egy kocsmánál álltunk az üres kocsinkkal.

Amoly férfitémák voltak kiélezve,

Fehércseléd gömbölyű, ruhától vetkezve,

Majd pedig a létről, mely egyre nehezebb,

Egy újabb sarc lebeg az iparosok felett,

Oszt követ szó szavat, és kesergünk azon,

Hetedik bőrt húzzák, le ezen tavaszon,

Az istráng már repedt és öreg a ló is,

Nem parádés kocsi ez már s nem is konflis,

Ezekről kesergünk, hogy mit kéne tenni,

Szándékkal nem lehet megélhetést venni,

Mikor kocsma mellől jött felénk egy ember,

Nyugodtas járással, tiszta kemény szemmel,

Oszt megszólít miket, hogy melyikünk tenné,

Sürgős dolga támadt s őt rögvest elvinné,

De az út hosszú, s látom társaimon,

Nincsen kedvük menni, úttalan utakon,

Megnézem az embert, hiszen ebből élek,

Vigyem ki fuvart kér s az utamba téved,

Megnézem őt újra, maradjak, vagy menjek,

Bölcs öreg tekintet, vet rám farkasszemet,

Kapaszkodjon bátyó, bárhova elviszem,

Ha kifizeti azt, mi megillet engem,

Ő egy lassút bólint, majd rekedten szóla,

Két-nap kocsi-járás, ahol volna dolga.

Az üzlet megkötetett, mászok fel a bakra,

És Ő felül mellém ez ritka egy fajta,

Beszélgetni akar, gondoltam magamba,

De csak csendben intett s indultunk az utunkra.

III

Mozdítom a kezem, gyeplőt húzom balra,

Öreg tanult gebém, ráfordul az útra,

Kocsirúd vége, mutat irányt délre,

Lassú kocogással indulunk az éjbe.

Kis mécses világít a konflisnak végen,

Segít, hogy a kocsi ne árokba érjen,

Vén társam patkója, úgy dobog a földön,

Miként a dobverő, a megfeszült bőrön,

A kövecses utcáról, fordulunk le délre,

Majd földúton érünk a város szélére,

Fent az öreg hold nyújt, segítséget nékem,

S most zárt kapu jelzi, a határhoz értem,

Kapuőr még fent van, csobolyó kezében,

Szólok s enged miket, utunkra serényen,

Kinyitja a kaput, átgördülünk rajta,

Holdnak sárga fénye, az utat mutatja,

Poroszkál a kocsi, bakon fent mi ketten,

Nem hangzik el most szó, csak hallgatunk csendben,

Míg végül megtöröm a feszülő csendet,

Miért megyünk délnek, mi dolga ott kendnek?

Kevélyvölgybe megyünk, szólal rekedt hangon,

Visszarémlik a múlt s az öreg árust hallom,

Nyugtalan lesz lelkem, bár az emlék régi,

Rosseb tudja, szívem tán babonát féli,

Ám ő még folytatja, lassú kimért hangon,

Nem kell amott félnem, más lesz ott a rangom,

Majd haladunk tovább, múlnak, percek, órák,

Aztán meg megvirrad, s elfárad a lóláb,

Út szélén nem messze, pirkadat fényébe,

Fogadó fehérlik, vagy másfél mérföldre,

Pihenni kellene, na meg abrakolni,

Említem, ő meg int, amott kell megállni,

A térség az elfogy, a fogadó megnő,

Mire odaérünk a nap teljesen fel-jő,

Az ajtó kinyílik, és kilép rajta,

Termetes fogadós, pirospozsgás fajta,

Mivel szolgálhatok, mi járatban vannak?

Ételt, italt, szállást, becsülettel kapnak,

Ám utasom állít, szómenésnek gátat,

Hosszú útról jövünk, s testünk kissé fáradt,

Kérünk ételt, italt, lónak, abrak s vizet,

Hat óra pihenést s kezem aranyt fizet,

Bólint a fogadós, hamar asztalt terít

Gyorsan elfogyasztjuk, mi ki van téve itt

Eztán öreg felmegy a vendégszobába,

Én meg, ahogy illik, ház mögé a pajtába,

Etetem, itatom még az öreg társam,

Hiszen ő dolgozik a porban a sárban

Majd lecsutakolom sárga pejkóm lábát,

Kefélem sörtével széles csontos hátát,

Azt eldőlök én is a puha szalmába,

Szemem a fáradtság egy-kettő lezárja,

IV

Telt egy pár óra, s ébredezek arra,

A nap már a zenitet rendesen elhagyta,

Rántom fel a csizmám, porolom a mentémet,

Vezetem pajtából, megvénült gebémet,

Az öreg a csűr mellett a kocsit támasztja,

Várván, hogy induljunk távoli utunkra,

Vörös színben izzik a napnak éles fénye,

Már látni, hogy szökik szárba a tavasz zenéje,

Tán egy percig, hogy csodálom, majd megyek utamra,

Hosszú táv áll még előttünk, göröngyökkel rakva,

Szavaim nem szaporítom, mert a fül is fáradt,

S nem koptatom szócsépléssel a megvénült számat,

Nem volt rövid, délután majd az éjszakát jártuk,

Hajnaltájban üres tanyán, pár órát megálltunk,

Rövid volt a pihenő, majd bent jártunk a völgybe

Délelőtt volt mikor ő a hallgatást megtörte,

Arra menj a meredélyhez, lábához a hegynek,

Kerüld el a falvat, hol az emberek remegnek!

Majd reám néz és bólint egyet- Kofa igazt szólott,

Bízzál bennem - oszt csak intett s lezárta a dolgot,

V

Hát nem szószátyár, ez már biztos, gondolom magamba,

Majd meg lassan odaértünk, a meredélypartra,

Partnak mondám, hegy lábánál egy küszöb tart éket,

Földbe szakadt barlang száján ékez terítéket,

Az öreg most odaballag olyan harminc ölre,

Majd göcsörtös botjával, reá súlyt a földre,

Támad nagy –nagy robaj, majd ordítás belül,

Sokat látott szememre a rémület kiül

És megszólal egész mély, dübörgő szavakkal,

Az bejárja a zárt völgyet, hatalmas robajjal,

Hajlik a fű, fa is megdől, sziklaperem rendül,

Inog az ék mely a nyílást tartja, de cefetül,

Gyere elő te gonosz átok, ez most a parancsom,

S a barlangból kibújik a fekete borzalom,

A forró vér meghűlt bennem, de az öreg intett,

Éreztem, hogy valami óv, s védi bent a hitet,

Majd megszólal újra, szikrázik a szeme,

A sátánra mutat a botjának a hegye,

Szava megint úgy dördül, mit a villám az égen,

Megfeddi a szolgát, szigorún, keményen,

Megmondtam ezerszer, ez nem te világod,

Takarodjál vissza, hol híveid látod,

Takarodjál vissza az odúdba szolga,

Takarodjál úgy el, mintha itt sem lettél volna,

Megremeg a herceg, kontúrja hullámzik,

Vérvörös szemében, pokol tüze látszik,

Válaszol most erre bőgő éles hangon,

Toporzékol lába, mint bika a porondon,

Nem veheted tőlem, jogom van e völgyhöz,

Ők akartak s én leszek a megdicsőült ördög,

Elvetik a táblád, mind a tíz szabállyal,

A szerződést pecsételem a pokol szavával!

Vétetted a törvényt!- szól az öreg hangja,

Áthágtad a határt, mi világot tartja,

Szabad akaratnak súlyát nem itt mérjük,

Embert földi létben, itt sosem ítéljük,

De kérdezzük őt meg, hogy ehhez mit szóla,

Egy egyszerű ember, sok közül a porba,

Hallgassad meg szavát, tanuljad szellemét,

Tiszteld figyelemmel, emberi jellemét,

Legyen ő a mérleg, és legyen a kontraszt,

Ha már a mániád hogy nekem ellentmondasz,

Legyen ő a mérleg, az egyensúly nyelve,

Kérdezd csak meg őt, hogy mit felel erre,

Megremeg a herceg, ahogy ő int felém,

Vörös fény szikrázik, a kinyújtott kezén,

Szívem vadul dobol, ám lelkem nem rezdül,

Ahogy rám vetül az árnyék a lávaszínű szembül,

Mit akarsz Te kocsis, senki vagy szemembe,

Te is majd ott hódolsz a pokoli veremben,

Ám Ő azt szeretné, ez bugyuta terve,

Légyen hát egy porszem, a mérlegnek nyelve.

Hiába acsarogsz, a hatalmad meddő,

Még egy apró porszem, szelleme is rád-nő

Hisz mi lennél akkor, ha ember nem lenne

Saját árnyékoddal, keringhetnél körbe,

Ó te ócska pondró, azt vajh ki vitatja?

Évezredek óta, ember embert marja!,

Háború, öldöklés, pusztítás és járvány,

Árulás, hazugság, ezerféle ármány!

Gőgöt, irigységet közétek vetettem,

Csak engem szolgáltok, ez mind az én keresztem,

Cáfoljál meg, ha tudsz, bár erősen kétlem,

Mondhatsz te itt bármit, csak enyém az érdem,

Ez már én világom, hiába minden szavad,

Ő, letűnt korok atyja, és az enyészeté marad.

Félbevágom ekkor, neveletlen képen,

Bent feszülő szavak, törnek fel résen:

Ne sorold fel nékem, elmúlt korok árnyát,

Öntelt balga módon, léted hozományát,

Ingadozunk olykor a jó és a rossz között,

Majd felelünk ott fent, az ítélőszék előtt.

De a belső láng az szinte mindig tiszta,

Ha meg bajban vagyunk, oda nyúlunk vissza,

Mert hiszünk a jóban, őszintében, szépben,

S hiszünk a becsület, igaz erejében,

és ha letévedünk, megcsúszik a lábunk,

Az egyenes úton azon, amin járunk,

Saját magunk bánjuk, megbúsult szemekkel,

Nézünk szembe önnön lelkiismerettel,

Ez az, amiről neked gőzöd sincsen,

Nem lehet megvenni, semmiféle kincsen,

Hiába is főzöl, bűnös árva lelket,

Nem találod sosem, ami nincsen benned,

Csak tombol az ördög, ahogy vetem szómat,

Ám az öreg megszólal,- Kimondtad a jókat!

Majd int a kezével, földnek nyílik szája,

Beszédül a herceg, a pokol királya,

De még kapaszkodik szélén a peremnek,

Elsikolt egy pár szót a sötét veremnek,

Visszajövök, rám mutat, visszajövök érted,

Enyém lesz a világ és a végítélet,

Visszajövök te vén sarlatán, a négy lovas élén,

Majd ünneplem torral a pokol erkélyén,

Megmutatom azt, hogy emberek csak bábok,

Megmutatom néked, tévedtél, meglátod!

Az öreg csak legyint, lent tágítsd pofádat,

Ismerem belsődet, teljes fegyvertárad,

Majd kezével int, eltűnik a sátán,

Összezárul a föld a hegymeredély hátán,

VI

Eloszlik a köd, elillan az árnyék,

Telik meg hangokkal mind az egész környék,

Bekukkant a nap is a magas hegyek felett,

Ki pár napja szomorún fordít tekintetet,

Most odalép hozzám: Nos, ez jutott mára,

Köszönöm, hogy társam voltál a vitába,

Most mennem kell, mert még, sokfelé kell járnom,

Mit ti elrontotok, azt kell helyreráznom,

Majd nyújt nekem, kemény szikár kezet,

S nézem a bölcs, nyugodt, öreg tekintetet,

Mosoly villan rajta, hogy kezét szorítom,

S egy pillanat múlva, a levegőt markolom.

Jó munkát öreg, suttogom magamba,

Majd fordulok én is s indulok utamra,

Az út gyorsan elfogyott s az évek is megettem,

A mesét Tinéktek, papírra vetettem