SZÉPIRODALOM

Kedvem szegték buta népek,
lábam nehéz, ahogy lépek,
bús lelkemet köd borítja,
szívem kétség úgy szorítja.

Megyek vakon csak előre,
jól esne most egy kis lőre,
kortyolgatnám italomat,
felejteném bánatomat,

Mégse leszek, bódult szamár,
rút életben palimadár,
körülnézek, hol egy kis fény,
nem vagyok én gyarló legény.

Lányra lelve úgy vidulnék,
nem én, de más haragudjék,
buta népek, hess-hess innen,
dobban nagyot most a szívem.

Mit lát szemem, kapu résén,
de mert a rés kicsi lévén,
hajolok hogy szemem lássa,
mit dolgozik szomszéd lányka.

Munkálkodik, ó a szépség,
lobban benne minden érzék
ügyes kezek rendre járnak
felcsigáznak minden vágyat.

Tehenet fej eszemadta,
irigység a lelkem marja,
úgy cserélnék a tehénnel
nem bánnám én, ha vezényel.

Tűrnék mindent a kedvesnek,
bár fura lenne, ahogy fejnek,
nincsen nékem olyan cicim
mit kezelne, ő a picim.

Kedvem szegve, sóvár lényem,
tervet eszel, mit is lépjen,
királyfi már nem lehetek,
lovam sincsen, így meredek.

Tudtam én, hogy nagy az eszem,
megvan, most már megcselekszem,
kábát játszok, ájult fiút,
tudja ő majd, nincsen kiút.

Szalad hozzám, könyörögve,
el ne patkolj mindörökre.
Gyere vissza hozzám máma,
lélegezünk száj a szájba.

Teszi ezt majd nagy lelkesen,
így lesz ő majd a kedvesem,
nem érdekel már a tehén,
elájulok azonnal én.