SZÉPIRODALOM

Harkányig mindig vonattal mentünk aztán volt csatlakozás. A szomszéd falunál szoktunk leszállni – fakazettás temploma országszerte ismert, a tisztelendő kedves barátunk volt, később halottaink is ő temette, – aztán rövid gyaloglás, míg „haza” nem értünk.

Egyutcás ormánsági, kis falu, „szakkifejezéssel” élve zsáktelepülés. Naponta egyszer valamilyen autóbusz is megjelent, sose szállt ki abból senki, és sose szállt fel senki rá. A ház – az építési szokásokkal ellentétben – párhuzamos volt az országúttal, spalettás ablakok, rézkilinccsel. Este zártuk, és hajnalba’, ahogy derengett, hallatszott a kanász ostorcsapkodása, akkor résnyire beengedtem a fényt.

Határsáv-megközelítés kellett akkor, mondták, a „Tito” miatt van ez az egész, gyerekfejjel nem értettem, ki az miért kell a papír, de nem is foglalkoztam vele.

Annyira furcsa! Az ember kopik, öregszik, csak az érzései azok sohasem: gyűlölet, szeretet, szerelem… Meg akárhogy is kopik az ember, akárhogy is öregszik, csak hát az érzései nem, hát, azok sohasem, csak erősödnek, békén nem hagynak, karistolnak: megannyi szeretet, szégyenkezés, lelkiismeret-furdalás, soha meg nem szűnő szerelem, sose szűnő, erősödő vágyódás.

A házhoz nagy belső kert tartozott, a konyhából téglázott tér vezetett a nyomókútig. A téglák közt moha. Aztán hosszú út a „filagóriáig”. Kis asztal, rossz priccs, pár szék, nádfonatos falak régi, színezett képeslapokkal, olyan fekete-fehérek, az asszonyok szája meg kipirosítva. Lehetett kártyázni, szunyókálni ott, meg körülötte bújócskázni is. Az odavezető út mentén kétoldalt földieper piroslott a homokban, az úton túl kétoldalt zöldségeskert, a „mindenkori szükségletekre”. A hosszú utcai kerítés mellett, végig-végig, sűrű málnás. Keresztanyámmal sokszor elindultunk abba délutánon, mentünk, mentünk, egészen addig, míg a tálka meg nem telt, annyira gyorsan (!), az uzsonnára szánt gyümölccsel. És sose értünk el a málnás végére!

(És annyira furcsa ez! Életembe sose jutottam sose dolgaim végére. Meg kéne próbálnom végre. Félek, elkéstem, vesztettem csatát.) De háborút nem!

Az átellenbe lakó szomszéd lányába, Ilonkába halálosan szerelmes voltam. Bátyja, S. a „barátom” volt, húszéves paralízises, sokszor vitt Panni robogóján. És én meg csak mondtam húgának, Ilonkának: „ha felnövök, elveszlek feleségül, meg lesznek gyerekeink is”. Ilonka nevetett, kedves volt hozzám, nem akart megbántani, tizenhat éves lehetett, én meg… Szóval: akkor fiatal voltam még, ma meg már túl öreg lettem már.

Öcsémmel többször tanakodtunk arról, mer nem hagyott minket békén a dolog, „hogy is lehet a gyerek”. Végül, arra a megállapításra jutottunk: „el kell venni a nőt.” (Feleségül.) Ebbe maradtunk.

Szerettem a szomszédba átjárni. Nem csak Ilonka miatt. Tartottak mindenféle állatot, lovaik, teheneik voltak. Szerettem az istálló szagát, máig is szeretem. Este a gazda itatni vitte a bikát, én csak a tornácról nézhettem. Egy nap az udvaron tébláboltam, aznap a szokásosnál hamarabb hajtották haza a ménest. Barátom épp vizet húzott a kútból, és a vödör tartalmát a hazatérő, kedves, hóka-csikóra zúdította, az meg csak felágaskodott, és sértődötten farolt ki az udvarból.

-          Mér bántottad?

-          Megtaposott volna.

1956 – ban, alig pár évvel korábban, nagybátyám – tanulnia nem lehetett, „katonatiszt-ivadék” volt, munkája nem volt, csak kalandvágya, abból sok, – némi pénzzel, elemózsiával ellátva, no meg J. néni aranyfogával nekiindult a déli határnak.

folytatnám