Derűs volt még a koraőszi-délután, hogy elindult, úgy döntött, felkapaszkodik a hegyre, régóta készült már erre, halogatta sokáig, rossz szokása szerint. De aznap délután döntött, elindult, hát, maga mögött hagyta a várost, annak mindenféle furcsa, néki sokszor ingerlő, taszító, annyira rossz, olyan szánalmas, annyira bántó, önmagáér’ való, mindenféle összes „izéjével”, maga mögött hagyta az ismerős zajokat, a hajnali rossz-szájízű ébredéseket, a kora reggeli lift surrogó hangját, a reggelre átizzadt, nyirkos ágyneműt, a morfondírozást: „vajon mennyi idő lehet még a felkelésig (?)”, sorolta csak magában a napi tennivalókat, agya szánalmasan zakatolt, jaj, csak senkit, semmit nem elfelejteni, felhívni, megbeszélni, iktatni, referálni, rögzíteni (aludj, aludj még Szívem, álmodj még), az erkélyen elszívott első cigarettát kávé előtt, a másodikat kávé után, közbe az hányingert napi dolgaitól, a mentő hajnali, mindennapi, szokásos szirénázását, az öklendezést a reménytelenségre való ráébredéstől, (aludj, aludj még Szívem, aludj, kedves Kicsi), a harmadik elszívását a kocsi indítása előtt, (aludj, álmodj még!).
Ja, most még melegen süt a nap, meg is izzadt fölfele, de jóleső volt a veríték, mennyire más ez a verejték, mint az éjszakai, meg a hajnali ébredéseké, mennyire más (!), önszántából, saját elhatározásából vállalkozott az utazásra, senki se kényszerítette arra. Szabadon döntött így. Kapaszkodott felfelé, jókedvvel, maga mögött hagyva az ismerős, keskeny, barátságos szurdokokat, az utolsó házakat, azok összes, álmos kutyáival, összes, szánalmas, kirekesztő kerítéseikkel.
Ment felfele a vízmosásban, magas fák lombjai közt szűrődött át csak kicsi napsugár, ment, kapaszkodott felfele, tudta, merre tart. Óvatosan, vigyázva, nehogy megcsússzon, átkelt az útját szegélyező patak mohás, billegő kövein, az egyik vízesésnél kicsi, ágakból fabrikált játék-vízimalom maradványaira bukkant, elakadtak a köveken, kirándulók fabrikálhatták régebben, biztos valamelyik kisgyerek apja, még a nyáron. És megörült, hogy fel tud még figyelni az apró dolgokra, és útközben lelt még annyi apró csodát! Nagyon megörült ennek. És látott útközben még annyi apró csodát: fura formájú, színes kavicsot, üres csigaházat, kicsi fenyőn elhagyott madárfészket, olyan nagyon-nagyon, gondos, szeretet-vigyázással épített, biztonságot adó, aranyos-kedves-gubancost, madárszülők – biztos volt ebben – gondosan elrejthették, és a fiókák felnőttek, kirepülhettek onnét, valahogy biztos volt ebbe’. Felért végre a tetőre, feljutott hát a tóhoz. Bámulta jól ismerte, álmaiban annyiszor látta már, aztán, leheveredett, félig csukott szemhéjain keresztül szűrte a fényt, és látta még a kék lepkét, mozdulni se mert, nehogy megijessze, jaj, nehogy elriassza, próbálta vigyázni, félt, nehogy elrepüljön, gondolta magába, csoda festőasszony megfesthetné mindezt. Ha itt lenne.
***
- Remélem, maga nem fog kiugrani itt most nekem! Nehogy lezuhanjon itt nekem! Repülni ugyanis nem tud, legalábbis szerintem nem.
- Á, ahhoz túl magasan vagyunk, a negyedik emeleten – vigyorgok, épp tizennyolc éves vagyok.
Utazom az időben, próbálkozok. Szeretek utazni, leginkább már csak visszafelé – az öregedés biztos jele. Az „előre” már nem rajtam múlik. És nehéz ezzel szembenézni. (Csak az a baj, visszafelé-utazás közbe, nem mindig sikerül odaérkeznem, ahová szeretnék, és még nagyobb baj az, ha sikerülne is, akkor se maradhatok sokáig ott már. Nem akarok sírni. Csak kapaszkodok. Körömszakadtáig. De meg akarom próbálni, és tudom, képes vagyok megtenni! Elmúlt a romantika, a szánalmas vágyódás ideje, tevés ideje jött el.)
Ok, kicsit folytatom, utazzunk, (utazom) tovább. Próbálkozok, elhatároztam, ezután számon tartom, leltározom az időt. Ezermillió éves naptáram van, szeretetre, gyűlöletre. Ok.
2012. november 28. du fél öt.
Hozzászólások