(Utazom tovább, visszafele az időbe’. Pillanatra még itt vagyok, de mennék már, mennék már, most csúszós, hideg, dermesztő december; dátum 2012. dec. 15; ma kicsit enyhült, olvad már, nem mert ma se telefonálni, belekezdett, aztán elakadt, belebonyolódott, nem mert(!!!) ok, ma se mert, bántani, zaklatni nem akarta, inkább utazik tovább.
Marad kicsit jelenbe még, már igazából már „olyan-nagyon-nem szívesen”. Átvág a téren, enyhül, olvad má a korai hór, ő fázik, mégis fázik, mostanába’ mindig fázik, fázik rügybontó, méhecskés tavaszban, forró, ezerillatú nyárban, meg fázik rozsdás őszben, fázik télen, sűrű, hóesésben, vagy ködös, párás téli reggeleken, de emlékszik, pontosan emlékszik, ahogy szertelen, játékos, édes-pajkos-huncut hópelyhek Kicsi pilláit dédelgették. Akkor nem fázott. Advent van épp, a téren, mindenki karácsonyfája, fények, szeretet- girlandok, giling-galang zene (amerikai), kézművesek kínálják portékáik, forralt bor, mézeskalács illata, kevés még a nép, fázós árusok. Ideje utazni.)
Mondhatnám azt is, szegényparaszti családból származom – apámnak, annak idején sok önéletrajzot kellett így kezdenie. Csak: egyik se volt igaz. De Dél-vidéki gazdaságaik elvesztek, anyai nagyanyám házát „államosították”, társbérlők költöztek be: R. néni, meg férje, L. bácsi.
L. bácsi alezredes volt régebben, kicsit szélütött, nem tudom, mmeg lehet légnyomás is érhette. Elnézést, nem tudom. R. néni gondját viselte párjának, emlékszem azokra a nyarakra; gondosan felöltöztette párját –szürke zakó, kigombolt gallérú, fehér ing – árnyékba ültette a ringlófa alá. Aztán R. néni ment a saját, nem tudom, miféle dolgára. (Lehet menekült??? Lehet menekült a valóságtól?)
Ma már nem árulnak ilyen finom zakót.
Az öreggel aztán meg csak mi, gyerekek „törődtünk”, próbálkoztunk beszélgetni vele, hasztalan; zagyvált csak összefüggéstelen szótagokat, szókat, a mondatok rég elvesztek már akkor, mi akkor kicsit féltünk, féltem ugyan, de azért odalopóztam a ringlófa alá – nyárvégi délelőtt –megráztam a fa törzsét, oszt potyogtak rá a túlérett gyümölcsök. L. bácsi hálás volt ezért. Hálás volt azért, hogy valaki egyáltalán figyelemre méltatta, hogy valaki egyáltalán törődött vele. Összefüggéstelen szavakat mondott, de örült nekem. Örült nekünk. És nem szégyellem magam ezért. Gyerek voltam. Mi nevettünk, ő meg boldog volt. És mondhatnám, mindenkinek, mindegyikünknek jó volt. Magyarázzam?
A kályhát hetente kétszer gyújtottuk be a fürdőszobába. R. néni – általában késő estig „kávéházazott” barátnőivel – rendszerint akkor ért haza, mikor apám átadta magát a fürdés élvezetének. Tekintettel arra, hogy R. néniék szobája csak a fürdőszobán keresztül volt megközelíthető, hetente kétszer, különös, begyakorolt szertartás, mondhatni, rituálé vette kezdetét: konyhába villany föl, fürdőszobába villany le, apám: víz alá le, R. néniék szobájába villanyt föl, mer tudvalévő: L bácsi már akkor aludt. Apám idővel megszokta a szertartást, beletörődött, nem berzenkedett ellene.
Akkortájt apámat, más dolog zavarta. Egészen más. Ti. R néni, nyári kedves délutánokon – és ezt sose mulasztotta el – súgta csak fülünkbe: „Nem kell már sokat szenvednünk, és nektek se kicsikék, kedves gyermekek! Nemsokára jönnek az amerikai ejtőernyősök!” De hát az amerikai ejtőernyősöknek akkortájt más, fontosabb dolguk lehetett…
R. nénit viszont egészen más zavarta. Leginkább az, hogy a szobájukkal szomszédos ebédlőben hajtottam kedvenc lovaim. Az idő tájt kocsis akartam lenni, máig is szeretem, csodálom a lovakat. Gyí Manci! Gyí Baba! Hó! Szóval „befogtam” gyönyörű, ficánkoló, türelmetlen kedveseim, pontosabban az egyik karosszéket, a másikba, aztán elhelyezkedtem, és indult a délutáni kocsikázás. (Szerencsére, mikor ráértünk a köves útra, a kocsizörgést R. néni már nem hallhatta. Mert valójába’ nem volt kocsiút, kocsi se, meg lovak se. Csak képzelet. (Nagyapám tartott lovakat annak idején lenn, Bácskába. előfordult, szertelen csikói miatt meg kellett állítani a vonatot.) Máskor nékem csak homokfutóra tellett, foglaltak voltak a karosszékek, ilyenkor hokedlin „hajtottam”.
Mindegy, minden mindegy már. Nem lesz szekere, se száguldó homokfutója, nem lesznek tajtékosra hajtott gyönyörű lovai, nem lesz már álmos-álmodó szerelme, rázós, zörgős kocsi-saroglyába, hazafelé tartva, álmos, szőke nyárvégi délután. Sose lesz már.
Hozzászólások