(Dr. Csókai Andrásnak)
Ha meginog élet csónakja, elfogy a lélegzet,
Lelkekre árnyak hullnak, felhők tornyosulnak.
Reszkető kéz még remél, bátorság lábakba száll,
Akkor kell, az igaz, hű Barát!
Láttál már: éledő rügyet, boldognak induló életet,
odvas, öreg fákat, kerékbetört sorsokat,
Nemzetre, gyermekre hulló könnyeket.
Szemekben boldogságot, hitbe vetett csodát.
Búcsúszót már kimondani nem tudót,
tehetetlenség keserű záporát.
S hogy a halál is lehet jó barát,
Magányban elvetélt sors még az égbe kiált!
Oly kegyetlen a világ, ajtók sorra csukódnak.
Ki gyújt fényt az értelemnek?
Ki tehet ellene?
Mindennapos iszonyatok országának,
utolsó szenvedés hideg verítékét ki töröli le?
Csak az látja, ki érzi, mit felhő eltakar.
Lelkekbe erőt adsz, hitet teremtesz.
Tetted, szereteted mindent elmond.
Utolsó reményt égből lehozod.
Velünk lélegzel.
Hozzászólások
Ezek a sorok főleg azoknak eklatánsak, akiknek volt már részük a végső, fájdalmas búcsúban, akik végigkísérték hozzátartozójuk szenvedéseit és érezték a "tehetetlenség keserű záporát". Megtisztelő köszönet a segítőnek egy alkotás, a hála legtisztább kifejezésmódja.
Különös, hogy eddig nem találkoztam ezzel az írásoddal (és a kommentek szerint más sem látta). Amikor megjelent ez a versed, valaki talán rákattinthatott a "nem megfelelő" bejegyzés opcióra. Akkoriban néhány tagunk rendelkezett ilyen kiválasztási lehetőséggel.
A megújult portálon ez a funkció már nem működik, így a műved - érdeméhez méltóan - mindenki számára elérhetővé vált.