Ezt nem mondhatom el senkinek
Mert a magamban elsírt könnyeket
Nem oszthatom meg veled.
Én kerestem valakit, mikor szükség volt rá
De éppen senki nem volt mellettem
Valami nagyon fájt, amit nem értettem.
Rájöttem, hogy egyedül vagyok
Senkim nem volt, ezért
Főszabály: a pillanat teljessége.
A psziché prizmáján most átlépő fény
spektruma. Az árnyalatok. Nem gondol
rájuk, amikor újraéli: a régi
történések már nem foglalkoztatják.
Érzetekre figyel. Változó szögből,
más-más fénytöréssel. Egyedül magá
Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.
Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten
Ünnep van megint.
Állok az ablakom előtt.
Nézem a téli fák fagyos szépségeit.
Csillogás mindenütt.
Az ünnep sorba állítja
koldusait.
Friss kalács illatát
lehelik a házak.
Előttük gémber-testű emberek.
Mindenki siet.
A templom ajtaja nyitva,
vádlón a hitet taní
Szorongásaimból kábán ébredek,
Izzadságszagú nehéz reggelek
Lopóznak lomhán, kimérten tova.
Veled? - Veled nem lehet!
Eltolod sápadt, szomorú lelkemet.
Szeretlek! - mondanám - eretnek
Tétován, dadogó szavakkal.
Eressz el! - sikoltod - és akkor
Rám zuhan
Kondás-ősünk feltarisznyált
sóval, kenyérrel, varjú-tollal
- balról űzött és tűzött a Nap -,
s bakacsizma-kolonccal nyakadban
a Tejút tájait végiggyalogoltad.
Arcod pergamentjére,
míg megtértél anyám karjaiba,
hány ráncot én rajzoltam!
(Álmot látok moha-ágy
(57. születésnapomra)
Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.
Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár kon
ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv
Csak hull, csak hull,
És esik egyre,
Hull csak:
Rétekre, szántókra,
Rosszkedvemre.
Zizeg, betakar
Búvó nádasokat,
Kitakarja a bánatomat.
Eddig reméltem és vártalak
Már csak álmodozom
Mint fogyó Hold a Nappal
én a sóhajoddal
úgy változom
Nem tudhatja azt senki
Milyen reménytelenül szeretni
ha nem élte át
Lehet-e valakitől így elvenni
Élte hajnalát?
Te meg mered tenni, neked szabad
Még ha megölsz
Állok a fényben gyanútlanul
A felhők ölébe ködpermet búj
Árnyak tolulnak a kert alatt
Alkonyat kúszik csönd szakad
Nézem a bomló rügyeket
Lelkem illatot gyűjtöget
Lennék a szirmok közt suhogás
Bokrok tövében leborulás
Fogy a fény gyűlik az árnyék
Estére
Lusta forró nyár volt,
A folyó partjától,
Két lépésnyire álltam,
Néztem, mi folydogál,
Lenn a mederben, az árban,
A megnyilvánuló világban.
A történet ott folyt előttem,
S én magamtól
Megkülönböztettem,
Amit láttam, ami lent úszott
Örvénylett hibátlan,
Az idő t
Őrült egy körhinta repített az éjjel,
S jutottam fel újra, Bacchusnak csúcsára,
Borgőzös szemekkel, támasztom az asztalt,
S mártom a pennám a hullámzó tintába,
Petárdák vad hangja, pezsgő édes csókja.
Ébreszt reá arra, egy ajtón átléptem,
Őszintén örülök
régen tankok jöttek ma meg bankok
⌠végül⌡ az idő szélén az embert utoléri az élet
viharvert rothadó suhancok
ferdülnek az utcán el és dülöngélnek
⌠még⌡az álnok hold is egyet kurjant most:
az is kész van, amelyik nem is szív
ványolt arcu
Száll madár messzire
úttat kutat ég felé
Tán a célt sem látja
Céltalanul elveszve
hányan élhetnek
minden egyes nap tovább
Okkal születik
mindenki ki lélegzik
Csukva van szeműk
Van aki tudja célját
Hosszú útján jár
helyét megtalálta már
Helyükön lévők
sok felé tar
<az örömkönnyek: az arcodon a boldogság
az apádnak kisszütyőben minizokni
a szomszédoknak újságolás, munkahelyen vigyorgás
>a havonta vizsgálatra járkálás, az autópálya, a büfé szaga,
a kórház alagsorában – a betegfelvétel – a tízezres felváltás
_az alu
átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög
a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér
ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:
otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,
akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gáta
Már nem sírok csak temetek,
Fájdalmat, évet, szeretetet,
Keserű hosszú életeket,
Álom nélküli, téli éjeket,
Csendes, üres névtelent,
Bús borongós fellegeket...
Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.
Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
h
Egy este arra ébredtem,
görcsös fájdalom van testemben.
Mozdulni is alig tudtam,
orvos kell most azon nyomban!
Gyomrom a torkomba szökött,
nem volt uralmam semmi fölött.
Kórházba menet úgy féltem,
gyengeségem szégyelltem.
Három vizsgálat után mondták,
elveszí
