Dürer monológja társaiért
Uram, te hanyag eleganciával nézed,
mint adsz alkalmat anyag és kéz
találkozásának odalent.
A feneketlen sötétben fejedre
húzod a párnát, s nem látod,
hogy az arcokon csak a
bányászlámpa fény-csápja
vers (212)
a gyermekeket
fénytiszta
szemükben tükröződnek
a fák
mosolygós eget
ölel a szél
újra látnak az álmok
mesék törik meg
a sziklák
mozdulatlanságát
járni tanul a
mozgássérült képzelet
bezárult ajtók nyitják
ki a házat
ne bántsátok
a gyermekeket
áldá
Ne is engem szeress kedves.
Magadat szeressed bennem.
S, hogy megtaláld, merülj el
Végtelen szerelmemben.
Tornádó tölcsére
őrült táncát járja,
halálos szippantást
nincs ember, ki várja.
Pusztít mindent, tör-zúz
gyökerestül fákat,
Kutyánk nyüszít félve:
- Elviszi a házat!
Özönvíz követi,
bárka kéne újra!
De védelem nincsen
esőre, borúra.
Árvízi hajós
Pöttyözve izzanak a gép hasán a szilíciumlapocskák:
ahogy termelik a függőséget, izgalomba hozzák
magukat, meg a fél világot – megmarnak, mint a klór,
és kirángatnak a neonfénybe éjfélkor, amikor
elmém még krómozott, és szikrázok, mint a ródium,
meg sza
Testhez ölelt magammal
bolyongok a város utcáin
- de bárhol -
Káin
rám talál.
Mert vagyok
az áldott Ábel
és jussa is enyém:
a halál.
Petárda-robbanások
Zajában született.
Köd volt,
Nyirkos, és nagyon hideg.
Fények festették akkor
A feszült sötétet,
Cifrázták ijedt tél-éji eget.
Várták trombitaszóval,
Nagy vigasságban.
Épp hogy megfogant,
Pár órás csecsemő csak,
S jutott azonnal ár
Reggel
Kora hajnal kél.
Asztalomon, mint mindig
Kávé, papíros.
Szeptember
Diólevél hull
Kis kerti asztalomra.
Nyárvéget jelez.
Őszi reggel
Harmatcsepp csillog
Egy pókhálón kertemben,
hát, kikerülöm.
Október
Köd ül a kerten.
Bokrai közt a múlt nyár
emléke bolyon
Csak apró kő, mi
egyre kisebb, míg lassan
porrá hullik szét.
... Ám, a porszemek
őrzik a hajdani hegy
minden ígéretét.
Elébb a tornyot a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
a pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
hiányzó fegyverek derengő helyét
a csikorduló vaspántos ajtót
a padlóreccsenést lépteidnek
a kidőlt napszakokat tr
igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.
okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb,
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi
Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáról hulló
falevélért…
Kopár kertben
varjú károg,
elege van
már a mából.
Szél tépázza,
eső veri,
mérges gazda
elkergeti…
Panasz szava
messze száll:
- Kár a nyárért,
napsütéses
hosszú őszért,
fáró
Amikor majd a nagy közösségi oldalon
ismerősként visszajelöl engem az Isten,
akkor, igen, akkor fogom
megérteni, hogy éltem egyáltalán,
addig valamelyikünk – vagy ő, vagy én –
csak kamureg, de ha visszajelöl,
Istenem, bár visszajelölne,
akkor majd már mind
"Így éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan."
( József Attila: Íme, hát megleltem hazámat)
Még nézheted a végtelennek látszó
haboktól fehér vén Dunát,
mintha tied lenne a kavicsot
Tintakék testén nyíló
Bíborhasadással
vérzett el az éj.
És csobbant a víz,
és vágott a szél,
s a kezem melegével védtelek.
Amikor szétnyílt a szád
a szemhéjam alól néztelek.
S mint sirály a vízre,
úgy hullottam rád,
mert csillagot véltem
felfedezni benned.
Mi
Együtt lenni vagy nem - az itt a kérdés.
Vajh akkor nemesb-é a lélek,
ha eltűri imádott kedvese
minden nyűgét, siránkozásait,
nemtörődömségét, önhitt önzését,
csinált féltékenységét, mellőzéseit?
Vagy harcba száll tenger fájdalma ellen,
s egy egyszerű KÉRD
Ághegyén üldögél
érzi már, jön a tél.
Vihar tépte fészkét,
szerény menedékét
siratja csendesen.
Szeles nyári éjen,
- pont, mint rossz mesékben –
letört a fa ága.
Madárka kis háza
elveszett egészen.
Vele négy kis lélek,
- tojáshéjtól védett -
é
1.
Az óceánon nem juthattam át.
Kezdetben minden mozdulattól féltem:
indítanám, de az lesz majd a vétkem,
s a szégyen súgja, válasszak halált.
A balta kinn, a fáskamrában állt
a gyújtósvágó tönk mellett. S ha éppen
balról esett a fény, csillanta szépen,
ho
… Pali bácsi emlékére
Szürke felhő ölel körül,
fáj ez az ősz kívül-belül.
Készületlen tört rám, lopva,
nyárvégemet elorozva,
csillagtalan, sötét éjjel,
reggel köddel, nappal széllel.
Számlálom, mit mulasztottam,
míg a nyárból ősz lett gy
ha nem lennél mi is volna
szőrén–szálán Európa
biztat fából vasszigorra
ki szüntelenül aggódva
a nevedben háborog ma
minden fórumon minket óvna
váltig csak azt jajongja
hogy igazítson jóra
a minden lében Európa
ultima ratiója
hajánál fogva Európa
me
