Mindig volt egy,
kivel kacérkodtam,
kinek néha haját húztam.
És volt egy, kiért
szívem először fogott lángot,
kinek a szomszéd kertjéből,
loptam gyönyörű virágot.
Mindig volt egy,
kiért órákig álltam,
az ablaka alatt esőben, sárban,
kiért sírtam fogcsikorg
undort öklendezett a seszínű ég
szánalmas lépteid elvesztek
a néma csendben
*
hajnalcsillagra borult a rumos flaska
foszladozni kezdett a szeretés
tükröződött bizonytalanságban
a víz nem mozdul
*
nem törődöm arckifejezéssel
tehetetlenséget zümmög a n
Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.
Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én
Elmúlt a vetés, el az aratás,
hangol a zenész, pihen a kaszás.
Várok. Sorsom elrendeltetett,
az út szabad, már elmehetek.
Mi beteljesült, nem az én gondom,
súlyát vállon nem, csak szívemben hordom,
... bízva, lesz még aratás,
idei magból holnapi
Hontalan szavak
végtelen térben
Csatolt FÁJ(da)Lom töredÉK
Isten szemében
*
már nem tudok életül
töredékes összefüggések
arcvonalaiban
csontra vetkőzik az idő
reggeli félregombolások
áttűnéseiben
elnémított kő zokog
a felismerés
összetört pillanatában
hozzád indu
Mi van a semmi után,
ha kinyújtott kezem
csak a semmibe mered,
s elérhető közel
nincs ott a kezed!
Ha a leírt szavakból
felfűzött gyöngysor
elszakad,
és szétgurulva mind
a csend futóhomokjába
vesznek,
és belőlük semmi sem
marad?
Mert mit elmondtam,
elsírtam és e
Furcsa hálót fon körém az éj,
messziről hallik; egy nő dalol.
Hullámzik, tekereg ott a kéj,
s valaki épp szerelmet rabol.
Belém hasít a szürke ballada
táncolnak amott a tűz körül,
simítja őket a nyár fuvallata,
mámorában mind üdvözül.
Táncot járok
jártunk már erre csaknem kéz a kézben
megpróbáltuk egymásnak eljátszani
őszinte arcunk mennyire hibátlan
úgyszólván szeplőtelen az áltatás
a múlt tükre által sem homályosul
érdekes lenne farkasszemet nézni
most hogy ismerjük végre a történtek
...szőlőízű hajnalokban
csipke csendre
hajol a fény...
Inkognitóban jársz. Szembefordított
tükrök között lépkedsz, míg káprázattá
sokszorozódsz. Mikrouniverzumok
tömegébe veszel, bár építeni
szeretnéd a magadét. Szilánkjaid
összeszedni az egyetlen esélybe
kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy
végül lén
másodlagos szeretők
írják monológjukat
Afrodité ketrecből
bámulja a jelet
tűzarany színű hajnalokon
összezárt a tér
veled
*
retinens lelkek szeánszából
viharok születnek
Béla néni
feljegyzéseket készít idegen
franciaágyakból
szétguruló apró kávészünetekben
Bonyek
k
Egyre nagyobb szemekben
hull alá az elmúlás: tizenhét
év a katlanban, mögöttünk rút tudás
liheg még, de már rühesebben
zörögnek perceink, mint törékeny
porceláncellák a szívünk alatt - kissé
meg is fakultunk a küzdésben, jól bevált
klisékkel dobál
Nem tudom, a fák
álmodnak-e leveleket,
vagy a levelek keresnek
maguknak ágat?
Nem tudom, miért vonz
a semmi, s miért akarok
a semmiből nyerni
bizonyságot.
Halandónak tudom
magam, mégis a lélek
lángjába nézek;
Isten jeleiből öröklétbe
formázom
Fej: Gombold helyére
azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd
már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.
Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vall
részeg utcákon
pocsolyába szédül
az éjfél
örömlányokkal veszi magát körbe a
a Hold
angyalok járnak tilosban
félreakasztják glóriájukat
obszcén szavakkal
elküldik Istent
a fenébe
és a hajnal
az - az átkozott
inkább átalussza
a reggelt
(Széll Zsófia verseire)
A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.
Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve i
Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,
s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést
felkínálnák a navigációs szoftverek,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget
még hos
Képtelenség. Annyira határozottan
állítod, mintha tényleg volnának el nem
képzelhető képek. Nem bírom megállni,
hogy azonnal próbát ne tegyek. Komolyan
igyekszem elgondolni egyet. Hiába.
Végül is megnyugtató: ha akarnánk, se
tudnánk csak úgy, a
A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.
Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás term
Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.
Család: háborgó lelkek fogsága.
Fogadkozások, fogantatások,
testvéri szer
