Hívlak, mint hűl a félhomály,
csak szunnyadj még a padon,
szólok, ha dűl a kertre már
a pilledt pára vakon.
Húzódj az ablakok mögé,
keverd gőzölgő teád,
s érezd az illatok közé:
mindig gondolok terád.
Billegő bárkánk – hintaszék,
hajónk most
vers (220)
Ráncos babszem voltam;
a válogató kéz nem pöckölt félre,
s bekerültem a kondérba utazók
válogatott keretébe!
Fekete tüzet gyújt alattunk a halál,
s a hernyóbajszú fiatalember
fejszeszélesen mosolyog...
Ma éjjel újra vár híd,
ma éjjel újra vár!
Inog mint rég, – rettentőn ropog.
Nem viszem bőröndnyi emlékem –
gyermekkorom történéseit –,
elmém üres, gondolat sem kopog.
…csak markomban izzad egy kavics.
A vízen bolond szél mesé
Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.
Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt ké
Gondolatom – álmatag,
agyamban a part szakad,
bontja bánat-hullámverés,
tengerárnyi emlékezés.
Múlik elmém s életem,
napjaim mind jégverem.
Éjszakám csak karmazsin
színnel pislákoló kín,
nem izzik, mint olvadt vas,
hiába bűbáj tavasz.
Ke
színnel pislákoló kín,
nem izzik, mint olvadt vas,
hiába bűbáj tavasz.
Ke
Nap felé fordítom kerti hintaágyam,
eldajkálom magam a kora-őszi nyárban.
Zuhan a gondolat – ólomként, magától –,
lehunyt szemeimben megérint a távol.
Csónakban ülök, híg csendbe zár a nádas,
csillámló víztükör nyugodt fénye bágyaszt.
Úszóval
A Széltoló Kecses cipőben jár a szél,
csöpp lába nem ér földet,
friss, tarka táncot lejt a szél,
halk dalt magasra röptet.
Háztól hazáig lép a szél,
de Széltoló elfújja,
s bár benne bízott rég a szél,
nem tért még bűnös útra.
Kemény karmester lett a
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.
Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.
Gyerekkor
Visszatérő álmom: málló templomtorony
ócska órájaként önmagam álmodom
augusztusi fényben. Ötven szúró ékkel
testem tengelyében – delet ütök éppen.
Izzadt ruhám zsibbadó testemre tapad,
sivatagvárosban ellenségem a Nap.
Múló időm perc-porába
Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron.
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra –
felmászom az égbe rajta!
Felhők között mormol a szél:
Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
Kifelé jövet a fürdőből, az jár mindig az eszemben: mennyi még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le még a tükröt, miután párába írtam a neved?
Egyáltalán: hány nap is az é
Johnny Depp, a Bolond Kalapos szerepében - az Alice Csodaországban c. filmben
Kopott kabátot hord a szél,
az orkán átfut rajta,
egy bolond lyukból fúj a szél,
a port szemünkbe csapja.
Lyukas esernyőt tart a szél,
mi bőrig ázunk újra,
fél pár
Úgy riadtam fel, mint akit golflabda csapott kupán...
Elismerem, hirtelen ébredve álmomból időnként félek.
Mi történhetett? Roppant a bútorok kiszáradt kötése,
vagy éjszakai kompom futtattam zátonyra balga mód?
Az őszi ritkulásban kandin kémlelem
Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.
Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emléke
Hígderesen megpányvázott hajnalokon csípős
kucsmagomba-kedvességgel húzd elő a butykost,
Bátyja! – pálinkaszámba megy mindenesetre a foszlott
üdítős flakonból feslett késsel a pecába sulykot vető
etetőkosárka – rajta porgomolyag a vénába oltott
szú
fogságban
elmét túr az őrök szava
abroncs szorítja a fejem
levenném - de az a kezem
szíváshegyek
esik eső halkan csöpög
levettem a hengerfejet
vízzel telik minden köcsög
merednek rám tengerszemek
esik eső búsan csöpög
esőfüggöny fénylő rémség
egész éjjel zordan zuhog
kriptából jött sírsötétség
ablaktörlőm álmot susog
hogyha fognád mindig kezem
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja
naptes
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja
naptes
Pince homályából
fénylőn tűntél elő,
szemed mécsesében
imbolygott a jövő.
Derekad hullámzott,
mint lázas látomás,
ajkaid formázta
gyöngyházfényű varázs.
Csalogató karod
lágy táncba ringatott,
hangodban vonzódás
vezényelt dallamot.
Testemben az
Csattan az ajtó mögöttem. Megváltvalódulok ki a sötét éjszakába.Ennyi volt. Vége. Mára már elég!Dolgoztam híven zümmögve, mint a gépreggel nyolctól, és már éjfélre felé jár.Kiégett vagyok, fáradt és sóvár.Mint csahos kutya üdvözöl a szél.Mellém szegő
