OLVASNIVALÓ IRODALOM

Megint karácsony van - ugyanaz a díszlet - a gömbökön ugyanúgy megtorpan a fény, az adventi koszorún tömbgyertyák égnek, s a fenyőfa most is a mennyezetig ér. Pianóban szól az Adeste fideles, az ajándékokon díszes csomagolás - a vacsora - mint min

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben

Fényben látom a régvolt ifjúság tavát;
ahol vize apad, repedezik medre,
mégsem fogja idő, nem éri hervadás,
partján sűrű nádas hajladozik egyre.

Holtág valójában, nem is tó igazán,
ha áradat jönne, felduzzadna szintje,
cserepes szájamat érintené lan

Fehér párán fetreng az éj vadul,
tömött takarója földre lehull.
Homály leskelődik – tétova fény,
az úttest is inog, vonzza a kéj.

Mint dühöngő vadvízen zátonyok,
bukkannak fel sötét kőpásztorok.
Haramialelkük sárkánytorok,
ködcsizmában álló éles sar

Gyerekkorom távol-sziget –
emléke még sűrűn kísért,
mocsár mélyéről méreget,
mint nyugtalan, bolygó lidérc.

Néha bizony alkalmasint
összevetek múlttal jelent,
s pici gyerek ábrándjaim
latolgatja deres fejem.

Pusztaság vár, vonz az Alföld,

amikor rád dől majd a dermedt téli csend
csak szürke gondolatok kabátszárnya leng
töppedt magányodnak rég senki sem felel
már minden kedves szóért térdepelni kell

kezedben minden elmúlt puha pillanat
szúró tövissé válik néhány perc alatt
s míg fakó

fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak t

gondoltam ha egyszer én
átlépek a múlt térfelén
elhagyom önálló korom
bezárom legénylakom

akkor ez már végleges
nem csak holmi képletek
függvények játszanak velem
nem csúfol meg az értelem

ám döntött kiskupaktanács
prókátorok pár kotkodács
topatyúkok sz

Rágcsálom az ajkad – csupa hús
ellopom a hangod – mélabús
iszom szemedből – kávébarna
megérintem melled – készakarva.

Fogom a kezedet – langymeleg
csiklandozom tested – hempereg
elnyújtózol elméd – ellazul
melléd bújok szívem –

Tavaszváró

Új nap oson felém új remények hitek
hamvukból lobbannak méla pásztortüzek
gondolat-emlékek üszkén a szél zenél
töprengő ráncos tél zsenge tavaszt regél.

Őszintén

Köztünk már ősz rohan
lobog kabátszárnya
kalapját mérgesen hóna alá vágja
c

Hiába rejted lelkedet,
hiába hangsúly, ékezet -
rémálmaidban ott vagyok,
mindenről, mindent megtudok.

Én oldok zárat, nyers kötélt -
ha mégse volnál eltökélt -
hóhérod úgyis én vagyok,
nyakadra hurkot én rakok.

Bár járna talmi képzelet,

Őrülten vágtázó, acsargó,
hiéna napjaid sikátor-sűrűjében
nem hull rád áldás, csak hamu,
korom és felkavart homok.
Keselyűk kárognak füledbe,
tetőkön szórják szét fuldokló jajod.
Köpönyeged kifordítva öltöd,
újabb próba vár, kínzó megfelelés.
Sz

Sárban, vízben gázol
november rőt lova,
mögötte csak zötyög
ócska, rossz kocsija.
Ponyva alatt hideg,
bakon részeg köd ül,
csípős szélostora
csapdos nyakam körül.

Összegörnyed testem,
megborzong a bőröm,
álomképeimben