ALAPÍTÓ

Matyika a kismocsok



12749014292?profile=RESIZE_400x

Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel, önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres egyvelege veszett el.
Matyika külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt. Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának. A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget, finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret tantárgy elvont leírásait.

A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak, ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt, valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak ellenük tenni semmit.
Mindez végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is. Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem közéjük tartozókat.

Aztán eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy doboz cigarettáért cserébe.
A fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép. Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a szobatársa  lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával. Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet, választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal, fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel, egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.

Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem. Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle, végre leszállt róla a kretén.

Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki, mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas, jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
  
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget (gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal szemben.
Olyan sikeres meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin hallgató szeparésokat.

A testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki. A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is. Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak, de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a tornaterem folyosóján.

Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról, az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés feltételeit szokás.
Attila csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.

A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!

Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába, amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya gyepébe fúrva.
Attilának végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve, hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt egy csúnya monoklija is. 

A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki, és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a pokrócok fedésében.

Utóirat:

Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása. Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt, amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét, de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták, biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot, valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi munkabér szenvedte volna kárát.

Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra, váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott. Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól. Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be johimbint…

Mindezt azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a kismocsok keze nem ért el.



Szavazatok: 5
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –
ALAPÍTÓ

1973-ban jelentek meg első írásai a középiskolai újságban, ennek ellenére csak 2006-tól kezdett publikálni ismét tokio170 nicknéven az interneten. Az első időszakban csupán írásokat – verseket, novellákat, publicisztikákat – közölt, majd valamivel később megosztotta fotóit is. Alkotásaiban az emberi kapcsolatok, az érzelmek, illetve a csodálatos és megunhatatlan természet aprólékos bemutatása mellett, gyakran találkozhatunk a közéleti gondok, a társadalmi problémák megjelenítésével, ezen belül pedig a lelkiismeretesség alapkérdésével, illetve a becsületesség, a harácsolás, valamint az igaz és a hamis dolgok szembeállításával.
Mondandója néha (már a címében is) többértelmű, esetleg kellően humoros, ami segíthet a téma körüli gondolatok apró ereinek csermellyé szélesítésében.

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

      Ahogy a Huckleberry Finn kalandjaiból is megtanulhattuk: "Nyújtsd a négernek a kisujjadat, és mindjárt az egész kezedet akarja." Ez ugyanúgy igaz novelládban a szeparésokra vetítve is. A bajok forrását időben fel kell ismerni, és tenni kell ellene. Úgy talán nem jutunk el a novelládban leírt "polgárháborús" végkifejletig. Kismocsok és hasonszőrű társai viszont a kedvező ideológiai hullámokon mostanság inuk szakadtáig szörfölhetnek. Sajnos idáig jutottunk a törtető woke mozgalom undorító pressziójának köszönhetően. (Aki nem ismerné a woke ideológia a baloldali politika egy olyan formája, amelynek középpontjában az identitás – különösen a faji, szexuális és nemi identitás – áll, és amely a világot "elnyomókra" – azaz a fehérekre, a heteroszexuálisokra, a keresztényekre – és "elnyomottakra" – tehát a nem fehérekre, az LMBTQ-közösséghez tartozókra és a nem keresztényekre – osztja.)
    Manapság kivételesen ritka hasonló témájú, feltáró - mondhatni oknyomozó írást találni. Nagy bátorságra és elhivatottságra vall, hogy az aránytalanul nagy túlerővel szemben publikálni merted életszerű, egészséges gondolataidat.
    Kalapemelés és támogató gratuláció!

  • ALKOTÓ

    Kedves László, a történeted olyan, mintha a világpolitika vázlata lenne. Ha nem is éltük meg teljességében, de már mindegyikünket megcsapott az ócska erő, ami az aljasság, a saját mocskában fürdőző emberek sajátja. Talán nem ennyire nyíltan, de én is megfogalmaztam, bár írhatom, emlékemet jegyeztem le, egy történetecskében. Megmutatom, hogy étélhetőbb legyen, mennyire mély nyomokat hagynak az ilyenek bennünk.

    • ALAPÍTÓ

      Köszönöm a figyelmed Károly. Vannak emberek, akik halmozzák a hátrányokat. Ez a karakter (kismocsok) több írásomnak is tálcán kínálta az apropóját.
      Ötös pacsi!

       

  • TAG

     Nem hagytam volna, hogy kicsináljon egy kismocsok. Az iskolai ütközetet meg kellett volna ismételni a munkahelyen is. Az érzékenyített támogatókkal a háttérben ma már persze örülhetünk, hogy nem kötelező belépni a táborukba, mint egykor a pártba. Hová fog ez az út vezetni? Miért nem a túlnépesedett országokban agitálnak az LMBTQ partizánok? Az állam szórja a pénzünket a CSOK Pluszra, a szivárványos meggyőzések pedig semmivé teszik az eredményét.
    Tisztelem a merész, szókimondó kiállásodat, mivel manapság ez egyáltalán nem "trendi".
    Nekem viszont tetszik, gratulálok! 

  • SZERKESZTŐ

    Szeretem a történeteidet, mert annyira életszagúak, hangulatosak és remek korrajzot adnak.
    Ettől azonban rossz érzés töltött el, viszolyogva olvastam - annak ellenére, hogy a fenti jelzők erre is érvényesek.
    Gyűlölök minden erőszakot, talán ezért. Nem voltam kollégista sem, így az a világ is ismeretlen - főleg a fiúkollégium világa - idegen számomra. Ebbe most kaptam egy kis betekintést, igen realisztikus írásodból.
    A másság (éppúgy mint a más hit) nem zavar, addig, amíg nem válik erőszakossá, nem akar erőnek-erejével meggyőzni, megtéríteni.
    Sajnos sokan vannak, akik a saját meggyőződésüket ilyen-olyan módszerekkel rá akarják erőltetni mindenkire, és sokan vannak, akik "bedőlnek" akármilyen propagandának csak hogy úgy érezzék, ők az erő képviselőihez tartoznak, attól ők már valakik lesznek. Na az ilyenek azok, akik ha jön egy következő próféta, rögvest átállnak abba a sorba.
    A "Tudás - hatalom" mondás ma már a múlté. Véleményvezér(ürük) után buta birkanyájak bégetnek (ooopsz micsoda alliteráció :) ) a világban.
    Azért minden viszolygás ellenére, csak gondolkodásra késztetett ez az írásod is, és ez a fontos :)

    Gratula +a pacsi!

    • ALAPÍTÓ

      Tudom, hogy nem szereted az erőszakot, így nem is számítottam rá, hogy ez az írásom a szívedbe lopja magát. És persze egyáltalán nem is a siker érdekében írtam, csupán valóban egyféle kordokumentációként. Azt próbáltam egy korai mintán keresztül tömören körvonalazni, milyen veszélytelennek tűnő bázisról indul, és milyen szintre szárnyalhat a "szeparés" szellem (szintén ooopsz!), főleg ha felkarolja egy inspiráló, torz ideológia. (Sajnos az olimpia megnyitóján milliárdnyi ember láthatta a fertőző világeszme természetellenes átformálódást sürgető, hihetetlenül agresszív intenzitását.)
      Köszönöm, hogy olvastad és elgondolkodál az általm (is) felvázolt frivol folyamatokon (na, már megint ooops!) Ötös pacsi. smile

  • ALKOTÓ

    Valósághű, reális jellemzés. Sajnos ilyen arcátlan a legtöbb szivárványos. Katonakoromban tapasztaltam, hogy teljesen meg voltak őrülve az egyenruhás, jóképű fiúkért. Egyik alkalommal a vonaton hiába mentem át másik kocsiba, követett a kretén (ahogy írod). Kimentem a peronra, aztán ahogy oda is utánam jött, nadrágszíjjal rendesen meggyepáltam. Tudom, szörnyen hangzik, de hatásos nevelőeszköz.
    Kézszorítás és nagy gratula!

    • ALAPÍTÓ

      Szívós egy bagázs az biztos. Képesek a WC fülkéket elválasztó könnyűszerkezetet kilyukasztani bicskával. Aztán ha tesznek rá 3 mm-es alumíniumlemezt, még azt is "kirágják". Néhai munkahelyemen ezek a javítások, helyreállítási munkák rendesen lefoglalták a TMK-s csoport idejét. A legmegdöbbentőbb viszont az volt, hogy olyan remek művészek is jártak oda "haknizni", akik este a királyi TV-ben léptek fel.
      Köszönöm, hogy bekukkantottál! Ötös pacsi

  • MODERÁTOR

    Az önbíráskodás egy újabb fegyver lett volna Matyi kezében. Mindenképp jól döntött Attila, hogy nem bántotta. Ha pedig ott marad és tehetetlenül tűri a konfrontációt, akkor bizony a szamár szenved opció valósul meg.
    Retró példádon keresztül világosan látszik, hogy mennyi problémát okozhat egy extrovertált, bajkeverő, egy természetellenes hajlamú, fertőző ember. Történeted a mai viszonyok közt is rávilágít az influenszerek megfontolás nélküli követésének veszélyére. Nem mindig oda kell helyezkedni ugyanis, ahol sokan vannak, hanem afelé kell tendálnunk, amit igaznak és hasznosnak vélünk. Tudom, persze, hogy vannak bőven, akik nem tudnak dönteni, mivel nem látják a fától az erdőt, vagy szeretik a botrányt, azért követik birka módon a szivárványszín nyájat.
    A jelenlegi erős ellenszélben igazán merész, szókimondó írást hoztál. Elismeréssel gratulálok!

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum