SZÉPIRODALOM

Ezt a cikket ketten írjuk. Ő meg Én. Miért? Mert ilyet még nem csináltunk sosem. Ő rajzol, szobrászkodik, Én elmélkedem és írok. MOST MI ÍRUNK.

Ada vagyok. Anya. "Ő" a lányom. Mindig is különleges kapcsolat volt köztünk. Azt hiszem, ahány életünk volt eddig (ha létezik lélekvándorlás) , mindig kapcsolatban álltunk egymással. Ez olyan...körforgás lehet, mint ahogy a vízből lesz pára, majd felhő, aztán újra csapadék, és oda jut vissza , ahonnan elindult. Mi is valahogy így forgunk a Világban és az Időben.

Hella vagyok. Nana. Vagy, ahogy tetszik. Szóval, nem igazán szoktam írni. Hozzám közelebb áll, hogy az érzéseimet a rajzaimmal fejezem ki. De Adával (mert így hívom Anyukámat, és hát azért valljuk be, hogy nem sokan becézik az Anyukájukat) mégis sok közös van bennünk. Ugyanazt a zenét szeretjük, ugyanazokat a ruhákat, és azt hiszem, ugyanaz a véleményünk a világról. De a lényeg az, hogy mi mindig mindent megbeszélünk. Ő nem csak az Anyukám, hanem a legjobb barátnőm is.

Ada: Most könny szökött a szemembe, de nevetek ám, mert annyira jó, ahogy itt fekszünk egy ágyban, mellettünk a lányom öccse ( aki az én fiam! ) , ez olyan harmónia-szerű. Olyan igazi. Olyan soha ne legyen vége. Persze, nem is lesz!
Mesélek kicsit róla. Mert ez egy "hétköznapi történet" , s bár szombat van, tehát hét vége, akkor is!
Egy művészeti szakközépiskolába jár. Hatalmasat változott, nagy örömömre. Megtalálta a lelki társait. Azokat, akik hasonlóan gondolkodnak. Mert Ők Művészkék. Én így hívom Őket. De erről inkább Ő.

Nana: Hát igen. Az általános suliban nagyon feszült, és visszahúzódó voltam, de azt hiszem mostanra sikerült kibontakoznom, és azt hiszem hogy ezzel az osztálytársaim (azaz a barátaim) is így vannak. Rengeteg féle embert ismertem meg. Igen, énekeseket, zenészeket, grafikusokat, animációsokat, és a szobrásztársaimat. És hogy még jobban bonyolítsuk a mi kis sztorinkat, világunkat, és álmainkat, pár grafikussal, szobrásszal, és egy énekessel zenekart fogunk alapítani. Azt hiszem, valahol mindig ez volt az álmom. Átadni az embereknek egy kis részt magamból. És az álmaim kezdenek valóra válni.

Ada: Igen, ez Ő. Az én kis (nagy) Művészkém. Vér a véremből, szív a szívemből, lélek a lelkemből. Ha ő boldog, én is az vagyok. Ha én boldog vagyok, Ő is az. Oda-vissza. Adunk, és kapunk. Életet adtam neki, és életet kapok tőle. Most törölgeti a szemeit, mert ugyanolyan érzékeny (túlérzékeny) mint én. Ez meg a genetika. Erről nem én tehetek! Ugye?! Most meg nevet. Eszem megáll. Imádom. Ja, ami érdekes, amit én kigondolok és leírok, azt Ő képes megfesteni, lerajzolni. Most már majd szobrokat is készít. Nekem egy csigát, legelőször. Aztán Csöndcsillagot, meg minden szépséget.

Nana: Igen, alakul a csigám...Először, mikor a szobrásztanár elénk állt, hogy ezt kell csinálni, rettenetesen megijedtem.Úristen, hogy csinálok én ilyet? Ráadásul ekkorát! Aztán kezdett kialakulni minden, és amikor a fala megrepedt, én pedig megint megijedtem, a tanár kinevetett, és azt mondta, ez ezzel jár. Mert semmi sem tökéletes. Mert meg kell tanulni kezelni a problémáinkat. És tovább kacarászott. Felettébb vicces volt, és most már a kellemetlen helyzeteken is tudok nevetni. Azt hiszem, felmondott, és máshová költözött a sötét, szomorú énem...

Ada: Befejezésül: ilyenek vagyunk MI. Ő meg Én. Formáljuk, alakítjuk egymást , mint az Ő keze az agyagot, tanítom, terelgetem, de Ő is ugyanezt teszi velem.
Nézzétek el nekünk, hogy kicsit formabontók voltunk, szerettünk volna kicsit megmutatni valamit a mi alakuló, folyamatosan változó hétköznapi történetünkből, amiben mégis van valami állandó:
Ő meg Én, meg ez a kis Manófiú, aki itt alszik mellettünk. Meg a szeretet. A tiszta, szárnyaló, falakat döngető, vagy épp csendes, halkan simogató szeretet...

---Írták: Ada és Nana---