SZÉPIRODALOM

Free fotó a netről

 Már alkonyodott, mikor a parkolóban helyet találtam. Fázósan öleltem magamra a kabátomat és siettem a fénylő, meleget ígérő épület felé. Lucskos, semmire sem jó idő volt, cseppet sem illett az érkező ünnephez.
Csapzott, sovány, kicsi koldus indult felém, látva, új ember jött, hátha ad valamit. Hang nélkül megállt előttem, mélyen a szemembe nézve elmondott mindent. Azt, hogy fázik és éhes, ha kér, elzavarják, de minden új érkező láttán él benne a remény, hogy hátha…
Mit lehet erre válaszolni? Szeme bizakodón ragyogott ígéretemet hallva, hogy azonnal hozok valami meleg ennivalót, csak várjon meg. Mintha biccentett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem.
Az üzlet előterében illatos finomságokat árultak, hurkát is. Bár, én nem szeretem a véreshurkát, most mégis azt vettem, remélve, hogy a kinti hideg és a benti éhség ellen talán a legjobb eledel lesz. Várni kellett, mégpedig sokat.
Előttem népes család rendelt, majd egymást túlkiabálva, újból és újból módosított rendelésén. Végre sorra kerültem. Féltem, hogy nem vár meg védencem és igazam lett. Nem találtam sehol. Kérdezősködtem, de senki sem látta. Most mit kezdjek a csomaggal? Be nem vihetem, a kocsim, a parkoló másik végében. Csalódottan fordultam segítségért a körtőskalácsot áruló kislányhoz. Elmondtam, kit keresek és miért. Ismerte. Megígérte, hogy amikor előkerül, átadja neki a csomagot.
A benti tömeg és a pénztár előtti hosszú sor következtében, még a szokásosnál is hosszabb ideg tartott a bevásárlás. Kint közben teljesen besötétedett és én vaksin nézelődtem a fényből kilépve, hátha meglátom védencemet. A kalácsos kislány megismert és kezembe nyomta a kézbesítetlen csomagot.
Feladtam. Elég volt a péntekből, elég a hidegből és elég mindenből…
A szitáló esőben elindultam a kocsim felé. Csalódott voltam. Szerettem volna valami jót tenni, olyan dolgot, amitől nem csak az lesz boldog egy kis időre, aki kapja, hanem az is, aki adja.
És akkor megláttam! Ott ült és engem várt. Hitt bennem, hitte, hogy érdemes rám várni, érezte, nem csapom be. Ült a hideg kövön, nem érdekelte, vagy már megszokta, hogy az eső védtelen fejére hull és szégyenkezve rám mosolygott.
… Aztán beledugta a fejét a zacskóba, és ki sem vette, míg meg nem ette az utolsó morzsát is.

Elbúcsúztunk. Megkerestem az autómat, és pakolni kezdtem. Beszállásnál pillantottam meg a tócsát, a jelet! Ott volt az első keréken, hogy tudja, hol kell majd találkoznia azzal a szőkével, aki ennivalót ígért.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella