Hiába is tagadnád ki magadból
benső árnyékodat. Elhallgatással
sem érdemes próbálkoznod, hisz
mindig kibeszél — a tetteid közül.
Fölösleges igyekezet duellre
hívni: elpusztíthatatlan. Látszatra
kapitulál, de máris új alakot
ölt, és csak alkalmas pillanatra vár.
Ha rárontasz, éneddel kelsz birokra.
Ha elfojtod, belülről feszíti szét
jellemed. Ám szublimálva — uralhatod.
Csak iránytű lehet tévedhetetlen.
Aki rászorul, rosszul leolvasván
irányt véthet. Figyeld hát őt, és inkább
hagyatkozz rá! Bizonyos lehetsz benne:
mindenkor fölismered majd, merre ne.
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Nagyon örülök soraidnak és az érzésnek, amit opuszom kiváltott Belőled.
Köszönöm jelzésedet!
Hogy merre ne? :)
Bár mindig, biztonsággal tudhatnánk!
Gyakran elvétettem magam is... No nem az irányt, hanem az utat. Tudtam, hogy hová tartok, de köd takarta a világítótorony fényét.
Pedig csak figyelni kellene a hangra, mi bent szól. Az elsőre, mit adott esetben érzünk..., és követni, amit sugall.
Bölcsülök már az idő haladtával kedves Tibor, és a hangot követve ritkábban tévedek el.
Gratulálok versedhez! Izgalmas témát jártál körbe, miközben valódi, élvezhető lírai élményt is nyújtottál.
Szeretettel olvastalak!
Köszönöm a bejegyzést, kedves László!
Bizony-bizony, az ember nehezen lép túl a saját árnyékán. Mindig kell egy jel, egy térerő, ami megfelelő irányba hangolhatja. Manapság azonban annyiféle útmutatás létezik. Nehéz eldönteni melyik az igazi: egy aktiváló vitamint vegyen-e be az elbizonytalanodott 50-en felüli (ami állítólag megrövidíti az életét), vagy inkább a csodatévő gyógygombát próbálja ki. Néha már tkp. az sem egyértelmű, hogy merre ne.
Gratulálok az elmélkedésedhez!