Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ , oly sok éve már
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek:
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó, ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben. Fotó: Ruzsa Dániel
Hozzászólások
Azzal, hogy "elrozsdásodik a beszívott levegő.", már nem átlagos vers csupán.
Szuper vagy!
Köszönöm szépen az olvasát, a figyelmet!
A múlt csodálatos emlékei reményteli hullámokban törnek elő, amik örök kisérők maradtak. Nagyon tetszik.
Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen!
Annak ellenére, hogy nem ma írtad, nekem is tetszik.
Igaz, tiszta érzelmek, átható gondolatok egy igényesen kidolgozott versben. Gratulálok.
Köszönöm szépen a a megtisztelő figyelmet.
Megnyugtató, reményteli, igazán kedves sorok. Jó érzéssel olvastam.
Nagyon szépen köszönöm!
Az erőt vesztő körülmények ellenére végül mégis győz a remény. A boldog befejezés meseszép hangulatot áraszt. Elragadó, festői képekkel, finom kifejezésekkel illusztrálod érzéseidet, amelyek az olvasó lelkét is cirógatják.
Kalapemelés.
Hálásan köszönöm méltató gondolataidat. Bátorítást merítek belőle, hogy néhány írásomat is elhozzam a 4 Dimenzióba!
-
1
-
2
oldal 2 Következő