- Jó reggelt. Végre felébredt.
- Már itt is van? Mikor érkezett?
- Egy ideje már itt ülök az ágya szélén.
- Tudtam, hogy jönni fog..
- Most mégis fél.
- Nem! Neem... csak még... nem is tudom.
- Tudom, hogy fél. Mindenki fél, ne haragudjon emiatt magára.
- Sosem féltem! Soha egész életemben! Ezt elhiheti. Annyiról van itt szó, hogy még azt hittem sok időm van. Még el kell intéznem dolgokat, még vannak megbeszélnivalók.
- Ezt is tudom.
- Akkor? Miért van itt?
- Csak meglátogattam.
- Ismerkedni akar? Ne mondja már!
- Miért ilyen furcsa ez?
- Nem furcsa, nevetséges inkább.
- Hát akkor nevessen! Az jó. A nevetés nagyon jó.
- Milyen jóképű fiatalember! Nem ilyennek képzeltem.
- Senki nem ilyennek képzel. Inkább valami sötét köpönyeges, félelmetes csúnyaságnak.
- Még kaszája sincs...
- Nem én vagyok a kertész, füvet nyírni sem szeretek... Nevessen csak, nagyon jól áll magának a nevetés.
- Hát, hallja, rég kacagtam ilyen jót! Mostanában nem volt rá túl sok okom.
- Tudom, hogy nehéz volt ez a pár hónap, nagy fájdalmak..
- Most, hogy említi! Most nem fáj! Semmi nem fáj! Pedig a falat tudnám kaparni mindig, üvölteni tudnék, de nincs erőm hozzá. Most elmúlt minden, könnyűnek érzem magam.
- Ennek örülök, igazán.
- Mondja csak! Mi vár rám?
- Egy utazás. Nem kell félnie, magával leszek, segítek.
- Maga segít?
- Én. Azért vagyok. Megint egy meglepetés?
- Az. Azt hittem, mindig úgy gondoltam, hogyha eljön, bántani fog. Nagyon féltem, mindig féltem ettől a pillanattól.
- Már nem fél?
- Nem. Olyan megnyugtató a hangja, a két szeme, az érintése. Akár indulhatunk is!
- Azt mondta, van elintéznivalója, talán a családnak is szeretne mondani valamit még.
- Már nem fontos. Úgy érzem, most csak én vagyok fontos. Őket irányítani már nem kell, megtanultak már mindent, amit tanítani tudtam nekik. Boldogulnak majd nélkülem is.
- Nincs már semmi amit el szeretne mondani, vagy hallani szeretne?
- A szavak, amiket soha nem mondtam el, azokat nem is kell elmondanom. A legfontosabbat mindannyian érezzük, tudjuk. Látom, láttam a szemükben, éreztem a mozdulataikban, tudom, hogy szeretnek, s ők is tudják, hogy szeretem őket.
- Ha így gondolja...
- Tudja mi a furcsa? Nem kell bepakolnom a bőröndöt! Minden tárgy itt marad, s mégis mennyi mindent viszek magammal. Induljunk!
- Fogja meg a kezem...
- Nézd csak Teri! A mama mosolyog! De rég láttam mosolyogni!
- Látom. Biztos hat az orvosság. Tapaszt kapott, erőset, talán most nem fáj neki annyira. Az előbb beszélt is, igaz nem értettem mit, inkább motyogott. Gyere hagyjuk aludni, végre kipiheni magát, napok óta ébren van, és szenved. Ez a betegség nagyon megkínozza.
A két nő csendben kimegy a konyhába, pakolgatnak, beszélgetnek.
A mama közben egy csodálatos utazásra indul örök mosollyal az arcán.
Hozzászólások