Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.
Rostélyon sistergő évek –
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:
Emlékektől részegen
billeg a Nagyváradon
az utolsó 51/A.
Mintha fognák nagyon –
sikoltva fordul át,
felszisszen, megremeg –
leesnek sáska csápjai –
sötétbe fúl az égi nesz.
Egy padra dobja magát –
mint régen, megérkezett
a néhai szerelem.
Nem ölel, nem ad kezet,
fesztelen feláll, kitér,
hiába szólítom, csak méreget.
Lengve a körút felé halad,
s alakja könnyedén
a tömegre rátapad.
Az illatát keresem,
tiszta… tiszta vanília –
az időtlen térbe száll.
Ajkát idézem: sötétlila,
s a szoknyája szövetén
felcsúszó látomás
könnyű tavaszt riszál...
Még feltűnik hirtelen,
távolból néz felém –
alakja megtörött,
s gomolygó vágyakkal
a felhőkbe költözött.
Az űr szele bontja szét
csóványi láng haját,
tétován integet,
és kigyújtja csillagát.
Hozzászólások
Köszönöm a véleményed - így utólag - majdnem három év múltán. :)
Cuppacsi!
Hűűűha, de remek képet találtál megint Földim!
A versről már többször elmondtam a véleményem, ami azóta sem változott: tetszik! :)
Különösen az első vsz, az zseniális!
Ami változatlanul karcos nekem, az a rátapad, és a megtörött-költözött rímpár. De miután jobbat nem tudok, ez ugye csak amolyan morgolódás :)
Cuppacsi ismételten! Ez király!:)