SZÉPIRODALOM

„Az erkölcse egy porszívóé, lelke egy tikettautomatáé, alakja pompás, arca gyönyörű, gonosz….”

Ernest Hemingway- Szigetek az áramlatban

Kitapogatja az órát a kezén és lenyomja a gombot. Ahogy a csipogó hang megszűnik, ráeszmél, hogy mi is van. Reggel. Új nap. Föld-bolygó.

A sötétség még elszántan mocskolja a szobát, és nem tántorít. Valahol az ágyon.

Oxigént szív. Ébred. Beletörődik.

Felül az ágyon, és egyre lassan minden emlék feltöltődik az elmúlt harmincöt évből. A legtöbbet nem érzékeli, csak magával hordozza.

Arrébb dobja a takarót és kikel. A padló megszokottan szitkozódik, de amikor elindul már nem fél. Az utcai lámpák a másik szobába fényt tenyerelnek be, és így legalább eltalál a fürdőszobáig.

Nagyokat szuszog, miközben jobb kezével kitapogatja a szekrényt, ahol azt tudni véli. Szeme még mindig küzd a felnyílás ellen, és amikor végre fel tudja kapcsolni a csempére tapasztott kislámpát, meghasad.

Nincs kedve mosakodni, pedig tisztában van vele, hogy a hideg víz jót tenne. Hat óra alvás. Még mindig kevés. Vagy most már. Régebben nem okozott gondot a korai kelés, de minél több pillanat zuhan össze mögötte, annál kevésbé leli örömét benne.

A tubusból egyenesen a szájába nyomja a klinikailag tesztelt, magasfokú hatékonysággal rendelkező fogkrémet, amely valószínűleg a legjobb a piacon. Gyorsan végez. A fogkrémmel elmosódott száját a törölközőjébe keni. Felveszi a szemüvegét a mosógép tetejéről, ahol előző este hagyta.

Rááll a mérlegre. 74,3. Nehezen hízik, de talán jobb is.

Kinyitja a fürdőszekrényét, és a szélén esdeklő gyógyszeres tubusok közt matat. Ebből kivesz kettő, abból egyet, amabból meg hármat. Beletömi a szájába, aztán vizet enged a fogmosó pohárba. Lenyeli a jókora drazségumót.

Leül a WC kagylóra, fejét két kezébe temeti, és újra lecsukja szemeit. Pisál. Nehezen indul meg a vizelet, aztán meg jó sokáig eltart, mert már megint szórakozik az aranyere. De azért nem vészes.

Feláll, kicsit még kirázza, és tántorogva elindul öltözni. Koromsötét. Jégdenevérek a kinti póznákon. Tél.

A gardróbban a szintén előre odakészített telefonját bekapcsolva világít. Zokni. Majdnem elesik egy lábon. aztán majdnem a másikon is. Megkapaszkodik a szekrényben. Alsónemű. Szoros, hogy fogja. Ing. a gombokat képtelenség rendesen bekapcsolni. háromszor újrakezdi. Nadrág. Öv. Csatol. Zsebre rakja a telefont, és tovább indul. A lépcsőn le a sötétben, már ösztönszerűen halad. Nem néz a lába elé, mert kiválóan ismeri a lépcsőfokok elhelyezkedését. Ütemre lépked lefelé. Mintha táncolna. Különös ritmusban dobbannak lábai.

A lépcső aljában bekapcsolja a kulcstartón lógó, előre odakészített zseblámpát. Ugyanaz a típus, mint a fürdőszobában. Cipő. Kabát. Kocsi-kulcs. Kapunyitó. Lekapcsolja a lámpát és kimegy. Kintről tompán hallatszik, ahogy a zárban elfordul fém, és a lakás végleg magára marad.

Az udvaron áthaladva megnyomja a garázskapu nyitógombját. A titánium-tömb lapocska sisteregve felemelkedik, és megmutatja a garázs belsejében álló autót. Ahogy közelebb ér hozzá, az érzékeli őt, és kikattintja a zárat. A belső világítás olyan képet fest, mintha egy UFO szállt volna le a garázsban. De legalább látja a fali konzolt, meg a töltőkábelt, amely unottan lóg ki a kocsiból. Kihúzza, mire a konzol működésbe lép, és felcsévéli a vezetéket.

Beszáll a kocsiba és arcába ömlik az illatosító kókuszfelhője, amely a hűvös reggeli levegővel párosodik.

Megnyomja a START≥ gombot, miközben a biztonsági öv felmászik a testére. Halk rezgés indul, az autó megremeg. A vezérlőmodulon színes számok és ábrák cikáznak, egy számláló a magasba csap, a jármű pedig hátramenetbe. Egyenletes tempóban kigurul az udvarra, majd azt áthasítva az időközben megnyíló kapu felé halad, amelyen már dolgoznak a mozgásérzékelők. Ők is korán kelnek ma.

Miután kitolat, egy pillanatra megáll, és körbepásztázza a forgalmat. Sehol senki. A kapu csukódik.

Komor sötétség taszigálja odakint az út menti hóbuckákat. Az út szélén ugyanolyan kockaházak, mint az övé. Praktikusra formált egyen-épületek. Mindegyik egyformaszürke és ugyanakkora. Semmiben sem különböznek egymástól. A jármű vezet, ő pedig közben megnézi az ötórás híreket a központi monitoron. Légköri adatok rendben. Ultraibolya sugárzás rendben. Tornádók nem várhatók a mai napon. Északon, a sziget túloldalán újabb szilíciumfalakat emelnek a part mentén.

A házakban rendeltetésszerűen kapcsolódnak fel a villanyok, minden reggel ugyanolyan ütemben. A harmadik sarkon, ahol a számára kijelölt Feszültség-levezető iroda áll, elfordul jobbra. Tovább halad a Gyár felé, amely a város szélére épült, és jellegében nem sokban különbözik a normális házaktól, egyszerűen csak jóval magasabb.

Tizenhárom és fél perc alatt odaér. Mint mindig. Semmivel sem több, vagy kevesebb. Az idő tökéletes kihasználása felettébb megnyugtató.

A Gyár kapuja előtt lassít, és megvárja, míg az automata megnyitja a bejáratot. Áthajt a vörös lézerszenzoron, és leparkol a helyére, jobb oldalt, harmadik beálló. Még három ugyanolyan jármű parkol mellette, mint az övé, két hely üres. Kiszáll.

A kültéri lámpák halványsárga fénye ráomlik, amikor átmegy a parkolón. Tovább szívja az oxigént.

Előveszi a belépőkártyáját, és végighúzza a leolvasón, amely a személyzeti bejárón villog. Az ajtó halk sziszegése engedélyt ad a belépésre. Végigmegy a neonfolyosón egészen az öltözőkig.

Amikor benyit, másik kettőt talál ott, akik még épp, hogy csak nekiláttak, hogy felvegyék a szkafanderüket. Néma biccentéssel üdvözlik egymást, aztán szótlanul készülődnek. Ő is megkezdi újabb napját az üzemben. Ütemesen átöltözik, mire végez, amazok már bent vannak. Átvág az öltözősoron utánuk. Az egyikük már az alapanyag-adagolóknál babrál, a másik meg beindítja a szalagot. Ő sem tétlenkedik, odamegy a vezérlőmodulhoz, és beállítja a paramétereket.

Hörgős morajlás hallatszik, ahogy a géppark felébred, és működésbe lépnek a szenzorok, öntőelemek, formázószakaszok és a csomagolószalagon a dobozoló-egység. Tizenkét óra monoton munka következik. A folyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra. Egyetlen jól megtervezett ütemegység ismétlődő sorozata az egész nap.

A precízen kidolgozott munkatervet csak két alkalommal szakítják meg:

7:45 Reggeli. 12:45 Ebéd.

7:45 Elvonul reggelizni a félemeleten lévő étkezőbe. A másik kettő is ugyanígy tesz, és ekkor bukkan fel először a műszakvezető is, valahonnan a túl feléről, a gépsor átláthatatlan fémindáinak dzsungeléből. Egymás után belépnek az étkezőbe. A műszakvezető mágneskártyájával kioldja az ételadagoló monitorán a kódot. Ma az ő egységéből fogyasztanak. Minden nap más a soros, és mindig a soros választ menüt. Ebédnél ugyanígy. Ma a műszakvezető a soros. A reggeli: egy narancssárga halikrás tekercs, két darab lazacos nigiri, egy vaskos tonhalhasáb és ráadásként rózsaszín angolnacafat.

A kiadóablak négy egyforma tálcát öblöget ki magából, melyeket a műszakvezető egyenként eléjük rak, aztán ő is leül.

Feltépik a nejlonborítást, és nekilátnak reggelizni.

Fogja a féldecinyi szójaszósz adagot, és nyakon önti vele a  wasabigumót. A műanyagpálcikákkal aztán elkeveri, míg majdnem habos lesz. Belemártogatja a falatkákat, és élvezi a szájpadlását mardosó zöld tormatüzet.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a második felvonás.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

12:00 Ebéd.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a harmadik felvonás. De ez már csak egy órácska levezetés. Ilyenkor gyakran az órát nézi, sőt legtöbbször vissza sincs már kedve menni arra a kis időre. De a klónoknak nem az a dolguk, hogy döntéseket hozzanak. Így hát ő is csak teszi a dolgát, amit kijelöltek számára.  Gyártja az ételfejadagokat a szigetlakóknak. A 36-oknak és klónjaiknak.

Amikor születése előtt az utolsó vegyifegyver-kapszulák is felszívódtak, amikor elfogyott az összes atom, felégett minden város és nem maradt már tiszta víz, a 36 igaz ember ezen a uránium kitermelő szigeten lelt menedéket. Valószínűleg már egyikük sem él. Évtizedek teltek el, mire az utolsó város a mai formáját kapta. Keservesen kemény évek. A klónozással kezdődött, de ma már a klónok klónozzák a klónokat is. Éppen olyan arányban és annyit, amennyi a fenntartható működéshez szükséges.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

Vége a munkaidőnek.

Lekapcsolja a vezérlőmodult, és a elindul az öltöző felé. Látja, ahogy a többiek is abbahagyják a munkájukat, és ugyanezt teszik.

Az öltözőben már csurog rájuk a délutáni narancsszín nap a kisablakon. Szótlanul visszaalakulnak hétköznapi emberré, felveszik a jóval komfortosabb egyenruhájukat, és a kijárat felé mozdulnak.

Odakint már javában fröcsög a nap vére, hogy alig találnak el a járművekig. Látja, ahogy a másik három szépen sorban előre engedi egymást, majd egyöntetűen megindul hátramenetben. Menne ő is, de hiába indítja a kocsit, valamiért nem megy. Valószínűleg felhullámzott az urániumlapocska a motortérben, talán azért tilt le. Már máskor is előfordult, de hiába jelentette, egyelőre nem tudtak foglalkozni az ügyével. Most megint gyalogolnia kell, mint a múltkor. Dühösnek kellene lennie, de végül unottan kiszáll és elindul gyalog.

Kimegy a főkapun, amely lomhán csukódik be mögötte. Ahogy kilép, egy pillanatra megmerevedik. Az út túloldalán egy idegen áll. Egy nő. Őt bámulja, ő meg visszabámul

Soha nem látott még nőt. Az utolsó városban csak a 36-ok klónjai élnek, és azok mind férfiak voltak. Hogy került ide egy másik élő ember? Egy élő nő?  Ismeretlen érzések rázzák meg a testét.

A nő szemei átlátszóak. Nem látni bennük a lelket. Furcsa vászonruha van rajta, kilátszó bőre mocskos, arca lebarnult. A szája most kissé remegni látszik, ő meg nem tudja, mit csináljon.

Aztán felocsúdik, és működésbe lép az ösztöne.

Arra gondol, milyen jutalomban fog részesülni, ha beviszi ezt a példányt az igazgatóságra. Talán átkerülhet valami nyugalmasabb munkakörbe is, talán. És akkor végre kicsit más lesz az élete.

Ezt már úgyis unja.