Örömóda
Miután nem volt tovább alkalmazottja a család ékszerüzletének, nem kellett tovább rejtőzködniük. Most következett el az a pillanat, amikor a férfi megismételte a hónapokkal ezelőtt feltett kérdést. És Sánta Judit boldogan mondott igent. Meg volt róla győződve, hogy nincs nála szerencsésebb lány széles e világon.
Szülővárosába már Bartus Erikné érkezett haza. Itt Pesten tartották meg a nagyon egyszerű, nagyon elegáns esküvőt. Mindkét család felutazott ez alkalomra a fővárosba. Otthon senki nem tudott a készülő eseményről, csak a Schwartz lányoknak írta meg Judit, nagy-nagy titoktartást kérve. Ezt a megkésett levelet is Abbáziából, a nászutjáról küldte már, elnézésért esdekelve. Érezte a helyzet fonákságát, ezért sűrű mentegetőzések kíséretében azzal magyarázta eddigi titkolózását, hogy levélben nem indokolható helyzet kényszerítette hallgatásra.
Elegánsan, sugárzó boldogan érkezett meg a kisvárosba. És ezzel a nappal elkezdődött egy örömregény, mely úgy tűnt, soha nem fog véget érni. Mire hazaértek, a Bartus szülők házat vásároltak számukra Kiskecel központi helyén, amelynek minden berendezési tárgya Erik ízlését dicsérte. Judit boldogan engedte át férjének a berendezés gondját, ösztönösen érezve, hogy az ő eddigi élete nagyobb garancia a szép otthon kialakításához. És igaza volt. Ízlés, szépség, kényelem, és harmónia uralkodott otthonában. Mindaz, amit pénzzel, ízléssel a kor színvonalán elő lehetett teremteni, jelen volt életükben.
Jómód, elegancia, kényelem, szerelem. Kell-e ennél több? Jutka tobzódott a boldogságban. Szülei, barátai örömmel fogadták, férje családja elfogadta magáénak. Társadalmi életüket is maga a szűk család alkotta, mely a rokonokat beszámítva nem is volt olyan szűk. A Bartus család meglehetősen kiterjedt volt, noha nem Kiskecelen éltek. Itt a város környékén folytattak gazdag üzleti tevékenységet.
Mindenki segítette a másikat, bár a pénz, mint beszédtéma nem létezett a családban. Az a férfiak külön területe volt. Erik nővére – Ladányi Samuné – gyönyörű asszony, a környék legnagyobb fatelepének tulajdonosához ment feleségül tizenhárom évvel korábban. Két ragyogó fiuk volt. A kisebbik néhány hónapos, az öregebb tizenkét éves. Magda nagyon megszerette sógornőjét, aki örült Erik választásának. Hetenként összejöttek a szülői házban, mert Magdáék az ünnepet Kiskecelen élték meg családi körben. Judit nagy szeretettel közeledett a két gyermekhez is, alig várva, hogy ő is magához ölelhessen egyet. Az apró Ladányi Bence még egyik karból a másikba repdesve élvezte a neki kijáró szeretetet, Jánoska már visszafogottabb, komolyabb fiúcska volt. Minden érdekelte, ami körülötte történt, különösen a férfiak beszélgetései kötötték le.
Néma résztvevőként állandóan ott álldogált közöttük, és csendben tette magáévá a hallottakat.
Jutka a további életet, folyamatos ünnepként élte meg. Ha haza látogatott a szüleihez, ha összejött barátnőivel ünnepelt. Ha otthon volt a kisvárosban, ha bel, vagy külföldön járt a férjével. Saját számára is felfoghatatlan volt ez az örömóda, ami dalolt a lelkében. Annál is inkább, mert azt is csodaként élte meg, hogy szerelmes volt a férjébe. Szerelmes viszonyba került a gazdagsággal, s igaz szerelmet élt át a gazdagságban.
Ha anyához ment, mindig kedveskedett neki valamivel, vitt neki egy kis süteményt, vagy valami más csemegét, amit otthon készített. Nagyobb alkalmakra, mint egy-egy születésnap, ruhaanyaggal, vagy más öltözködéshez szükséges dologgal lepte meg. Apával is hasonlóan bánt. A testvéreivel nem volt ennyire sem adakozó. Mind családos volt már, nem győzte volna a nagy létszámot ellátni figyelmességgel. Azt különben alaposan elsajátította a tanuló években, hogy a vagyont lassan lehet összegyűjteni, de hamar szétforgácsolódik, ha nem vigyázzuk. Hát ő vigyázta. Egy kicsivel jobban is, mint kellett volna. Az viszont nagy büszkeséggel töltötte el, hogy az ő Erikje minden közös látogatásnál nagyon figyelmes és előzékeny volt a szüleivel. Soha nem említette még neki sem, de előre beszerzett valami kis meglepetést az ő szerettei számára minden alkalomra. Jutka ilyenkor kihúzta magát, és némán mosolygott magában.
Arról azonban végképp nem volt tudomása, hogy férje még előtte is titkolva, rendszeresen támogatja Sánta Andort, az ő legöregebb fivérét. Ez a végtelenül visszafogott és szemérmes ember tudta azt, amire Jutka valóban nem figyelhetett fel, már koránál fogva sem, hogy Andor sérülten, több év hadi fogság után jött haza, és nem tudott már olyan keményen dolgozni, mint korábban. Meg nem is nagyon volt munka. A gyerekek viszont akkor is megéheznek, ha a szülő erőtlen. Erik senkivel sem közölte, hogy a nagy létszámú család az ő segítségével tartja fenn magát.
A barátnőihez többnyire egyedül járt el. Szüksége volt ezekre a finom kis beszélgetésekre. Ilyen bizalmas együttlétekhez nem igényelte férje kíséretét.
Linával többnyire csak futólag, az utcán találkozott. Már két kisgyerekkel megterhelve rohangált az üzlet és a ház között. Gyorsan jöttek a gyerekek egymás után, közben egy akkoriban hatalmas ház építésébe is bele fogtak. Örömmel vállalták az ezzel járó terheket, nem is esett nehezükre a sok elfoglaltság, de a munka meg is fosztotta őket minden idejüktől. Lina szép volt, boldog, és fáradt. A gyerekek tüneményesek. Nagyon örültek egymásnak, ha találkoztak, de idő nem maradt elmélyült összejövetelekre. Már az is jó volt, hogy tudtak egymásról.
Anna más volt. Mostanában mással nem is foglalkozott, csak az esküvői készületekkel. Egyre inkább tudatosodott benne, hogy elkerül Kiskecelről, de nem fájlalta, sőt alig várta már. Szerette Weisz Gyurit, már ismerte hozzátartozóit is, tudta, hogy jó sora lesz közöttük. Olyan nagy szeretettel készültek a fogadására, hogy egy vegyesboltot alakítottak ki nekik előre, mely biztosítani tudja számukra a szerény, de biztos megélhetést. Ő pedig boldogan készült a közös életre.
A történelem intézkedik
Szerénnel komplikáltabb volt a boldogságról tárgyalni. Változatlanul szerelmes volt Keresztély Károlyba, de házasságról szó sem lehetett közöttük. Miközben a kor erkölcsi elvárásainak óhajtottak megfelelni, éppen a kor történelmi eseményei és rendelkezései akadályozták őket elvárások betartásában.
Ettől függetlenül ők foggal-körömmel ragaszkodtak egymáshoz. A két család már beletörődött a kapcsolatba, részint, mert látták, hogy nincs mit tenni, itt a szerelem az úr. Különben pedig Károly is őszinte tisztelettel közeledett a lány környezetéhez. Nyíltan beszélt velük komoly gondjairól. Elmondta, ha le is tudnák tenni a kauciót, amit természetesen nem tudnak, a Magyar Királyi Honvédség akkor sem egyezne bele ebbe a házasságba. Magyar katonatiszt nem vehet el zsidó lányt. Még ennél súlyosabb követelményt nem támasztottak egyelőre, de ismerve a numerus clausus létrejöttét, attól is tartani lehet. Ha bekövetkezne, amitől tart, nem lesz más megoldás, ki kell lépnie a hadsereg kötelékéből. Ezt most is megtehetné, de ez a tanult szakmája, máshoz nem ért, miből tarja el Szerént? Kérte, fogadják el ezt a kapcsolatot ilyennek amilyen, és fogadják el őt is. Mást nem tehet.
Ebből az egész nagy gondból a három fiatal teremtés kizárólag annyit érzékelt, hogy nagy baj az, ha zsidó lány más vallású fiúba szeret bele.
Erik viszont nagyon tisztán látta, hogy ezek a folyton módosuló és szigorodó törvények nem azért készülnek, hogy belépőt adjanak a nyugodt jövőbe. Ezért nagyon ügyelt, hogy felesége egyhamar ne szaporítsa Mózes népét. Bár Jutka őszintén vágyott az anyaságra, ő mindig arra hivatkozott, hogy olyan sok helyen nem jártak még, olyan sok mindent kell még látniuk, tapasztalniuk, hogy még nincs itt az ideje kisgyerekkel bíbelődni.
Így aztán Jutka a sógornője gyerekeit halmozta el szeretetével. És segített Szerénnek lakást keresni, mert az már biztos volt, hogy összeköltöznek esküvés nélkül. Úgy élnek majd, mintha birtokában volnának a szerelmet engedélyező papírnak, és nem törődnek mások véleményével. Szerén továbbra is bejár Süveges Ernő ügyvédi irodájába a titkárnői teendők elvégzésére. Hiszen Károlyt ide-oda vezényli a honvédség, távollétében pedig sokat lenne magányos komoly elfoglaltság nélkül. De, ha úgy alakul, hogy távolabbra helyezik a férfit, s ráadásul hosszabb időre, vele költözik ő is. Arra egyik sem gondolt, hogy a Magyar Királyi Honvédség bármely pillanatban beleszólhat az életükbe, ha megsokallják az udvarlást. Behívhatják a fiút katonának, és kiküldik a frontra, ha sokat dacolnak.
Most derült ki, hogy a kisváros melyben éltek, milyen szabad felfogású. Mindenki elfogadta, sőt, szinte jogosnak tartotta ezt a kapcsolatot. Volt hát néhány szép nyugodt éve ennek az emberpárnak is. Bár már gyülekeztek bizonyos viharfelhők az égen, azért még nem kellett komolyan venni a dolgokat. Noha egy Szálasi nevű alak 1935-ben megalakította a Nemzeti Akarat Pártját, 36-ban pedig a Magyar Nemzetiszocialista Pártot, de ezért akkor még három éves fegyházbüntetésben részesült. Még a nevét is kevesen jegyezték meg az időtájt. Csak később vált félelmessé. Most még olyan kormányrendelet született, amely megtiltotta a köztisztviselőknek a szélsőjobboldali nyilas pártokba való belépést. Igaz, hogy I. számú zsidótörvény ugyanebben az időben maximálta a zsidó foglalkozásúak létszámát egyes pályákon.
A férfiakban nyüszít az aggodalom
Erik nem kevés nyugtalansággal szemlélte az eseményeket. Aggodalmát egyelőre nem osztotta meg még apjával sem, mert nem akarta felzaklatni, de a harminckilences módosítás után már meg kellett beszélniük a dolgokat. A II. Zsidótörvény már anyagilag is érintette a családot, mert őket is megfosztotta a „gazdasági térfoglalás”- lehetőségétől. A közéletben ugyan az ő családjukból nem vett részt senki, a tiltás tehát az ő családjukat nem érintette, de a gazdaságin már el kellett gondolkozni. Noha terjeszkedni ezidőtájt nem állt szándékukban, Erik most úgy érezte, inkább meg kell válniuk meglévő javaiktól, semhogy felhívják magukra a figyelmet. Hosszas vívódás után úgy döntött, beszélnie kell apával a gondjairól.
Amikor ebéd után haza szaladt, és megemlítette, hogy szeretne kettesben beszélgetni egy kicsit. Idősebb Bartus elkomorult.
- Csak nincs közöttetek valami gond?
- Ó, apa, ezért nem kell aggódnod! Kettőnkkel minden rendben. Más jellegű gondjaim vannak. Majd eljövök beszélgetni, ha Jutka vendégeskedik, vagy szépítkezik. Nem kell erről az asszonyoknak tudnia.
Aztán amikor alkalmas időben bele kezdtek a beszélgetésbe, kiderült, hogy kár is volt titkolózni, mert apa ugyanazokkal a gondolatokkal küzd, mint ő. Sőt, nagyobbakkal. Amennyivel öregebb, nagyobb a rálátása a dolgokra. Csak ő is hallgatott eddig, mert nem akart riadalmat kelteni.
- Háború felé sodródunk fiam, attól félek. Láttad, hogy bánt el Lengyelországgal ez a Hitler? Csak nem gondolod, hogy minket kihagyna egy ilyen jó lehetőségből? Figyeld meg, hogy Magyarország is benne van a terveiben! Nem is lesz nehéz dolga. Fájdalom, sok itt a híve. És nézd meg, hogy úgy szaladgálnak ki hozzá egyesek, mintha a szomszédhoz mennének egy jó könyvért.
Nem az itt a kérdés, hogy eladjuk-e az üzletünket, - mert érzem, hogy ide akarsz kilyukadni. - Többről van itt szó. Ezeknek nem a vagyonunkra fáj a foguk. No, persze arra is! De amink van, azt elvehetik tőlünk bármely pillanatban egy újabb rendelettel. Ezeknek az a bajuk velünk, hogy vagyunk. Hogy élünk. Hogy mi vagyunk a túlélők. Legalábbis eddig. Nem lehetsz olyan naiv, hogy azt gondold, ha elrejted a javaidat, és meghúzod magad, akkor kikerülsz a látóterükből! Ugyan, ugyan! Ez már itt nem elég. Most pár évig adtak egy kis pihenőt, de benne van a levegőben, hogy kezdődik elölről a történelem.
- Nem gondolhatod komolyan apa! Amit mondasz, teljesen elképesztő! A civilizált világ nem tűrné ezt el!
- Bízzunk a civilizációban! Legalább is te. Minden esetre én szép lassan, észrevétlenül megválok az üzletektől. Nem csak a pestiektől, hanem mindenünktől! És nem azért, hogy meghúzzuk magunkat, mint az ürge a lyukban. Tudod, hogy még azt is kiöntik. Azt akarom, hogy tűnjünk el a világnak erről a részéről, amíg mód van rá! Nem meglapulni kell itt fiam, hanem lelépni! Ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy összegyűjtöttünk egyet-mást, mentsük is meg magunknak. És vele magunkat. Svájcban a bankok nem szagolgatják a pénzt, és titkosan kezelik. Már az elmúlt évben mindennek utána néztem. Én anyátokkal előre megyek, és előkészítek nektek is mindent. A kiskeceli üzletet falból megtartjuk addig, amíg itt vagytok, de csak annyi ékszert hagyunk meg benne, ami a legszükségesebb a látszathoz.
Néma csend terpeszkedett el a sötétedő szobában. Eriknek minden porcikája, minden zsigere tiltakozott a hallottak ellen, ugyanakkor valahol mélyen érezte, hogy apának igaza van. Hallgatott tehát egy darabig, majd felugrott:
- Most el kell mennem apa, de tudom, hogy erre a témára hamarosan vissza kell térnünk. Csak engedd, meg kérlek, hogy emésszem még ezeket a szörnyűségeket, amikkel megpakoltad a lelkem!
Úgy megviselte az apával folytatott beszélgetés, hogy alig tudott Jutka előtt úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne körülötte. Udvariasan társalgott vele, de gondolatai messze jártak. Nem hitte ugyan, hogy annyira komolyan kellene vennie a hallottakat, mint apa érzi, de bizony észrevétlenül elmélyült benne a bizonytalanság.
Honnan apában ez az aránytalan félelem? Valóban rengeteg bántódás érte a zsidóságot a korai években, mindenki tud a pogromokról, az ősi gyűlöletről. De ez már egy újabb kor, más világ. Egy modern társadalomban nem képzelhetőek el a korábbi rémségek! Csak ne hoznák azokat a nyomorult zsidótörvényeket, s ne módosítanák folyamatosan! És ráadásul ezek a törvények egyre komorabbak! Ez önmagában véve megalázó. És egyre dermesztőbb. Mégsem tud azonosulni apa túlzott aggályaival. Meg nem is akar.
Ide született. Ezen a gyönyörű nyelven szólította meg először anyát. Itt érezte magáénak felnőve Petőfi, Arany, Ady költeményeit. Ebben a hazában szédült bele először a szerelembe. Itt győzte le a Zagyva ellenállását, amikor először sikeresen rásimult. Minden itt történt vele eddig, amire emlékezni érdemes. Ide tartozik. Magyar, mint mindenki más ebben a megszabdalt országban. Itt élnek a barátai, a rokonai. Mindenki, akit szeret, tisztel. A továbbiakban pedig igenis, elutasítja a félelmeket. Nem lehet örökké aggodalmak között élni. Ő itt akar maradni békében, és mások tiszteletében!
Miközben már szűkölt benne a félelem, valami megmagyarázhatatlan módon hárított el magától mindent, ami a realitás, így az sem tudatosult benne, hogy ami pillanatnyilag létrejött, az a világháború előestéje.
Egyelőre ezt a témát kerülték mind a ketten, így Erik nem sejtette, hogy apa a fivérével, Endrével is beszélt már. Sőt, a vejével, Benővel is. Ez a szótlan ember amennyire hallgatott eddig, olyan eltökélt tudatossággal készült most a család áttelepítésére. Ám ezek a fiatal férfiak, ha lehetséges, még naivabbak voltak Eriknél is. Nem említették egymásnak sem apa döntését, de magukban külön-külön túlzásnak tartották, amire a családfő készül, és kérték, vegye komolyan fontolóra, nem ítélkezik-e nagyon keményen. Miközben ők sem tudtak teljesen megszabadulni azoktól a nehéz gondolatoktól, melyek akarva akaratlan kísértették őket.
A szerelem vakká tesz
Jutka még mindig a boldog tudatlanok életét élte. A család gondosan megkímélte az események megismerésétől, őt pedig elkerülték a kínos élmények. Az ő környezetéből még senki nem járt egyetemre, tehát nem tudhatott a létszámkorlátozásról, s azokról a rendszeres ütlegelésekről sem, melyeknek a szerencsésen bekerült zsidó fiatalok voltak kitéve a keresztény magyar fiatalok irgalmából. Abban a körben sem mozgott, ahol már megtapasztalták hitsorsosaik kiszorítását a munkából. Így eddig elkerülték azok a gondok, amellyel más családok már korábban kénytelenek voltak szembe nézni.
Pedig Jutka nem volt ostoba, egyszerűen olyan önző módon terpeszkedett el saját szerencséjének élvezetében, hogy kizárta a világot az életéből. Minden nap körbe simogatta szemével azokat a tárgyakat, amelyek kényelmesebbé tették az életét, vagy amelyekben gyönyörködött. Boldog extázisban kéjelgett annak a puha fészeknek az ölelésében, ahol minden szép és jó volt körülötte. Nem tudott eltelni a csoda bűvöletével, szerencséje nagyságával. És olyan nagy szerelemmel gondolt arra, aki neki mindezt biztosította, mintha egész korábbi életében erre a férfira áhítozott volna.
Hálából saját készítésű, nagyszerű ételsorokkal kedveskedett férjének minden étkezésnél. Ünnepi terítékkel, ünnepi öltözékben. És amikor este levetette soha sem remélt fehérneműit, és magára öltötte a legszebb hálóinget, ami létezett az üzletekben, olyan odaadó szerelemmel bújt Erik mellé az ágyba, hogy a férje nyugodtan elfelejthette minden kínzó gondolatát rövid időre. Magától értetődő, hogy ebben a természetellenes kapcsolatban Erik a világért sem fosztotta meg őt gyermekes örömétől, s hallgatott gyötrő gondjairól.
Aztán 1941-ben Magyarország is csatlakozott a Jugoszlávia elleni német, olasz, bolgár támadáshoz. Erről már illett Jutkának is valamit tudnia, mint ahogyan tudott is, de azt remélte, a háború lezajlik határainkon kívül. Még a következő esztendőben bevezetett jegyrendszer sem ébresztette fel igazán, mivel a Bartus családnak mindenből hosszú időre biztosítva volt mindene. Bár ez már megingatta egy kissé. Mert anyáéknak még tudott adni az övéből, de a rokonainak már nem. Ez már zavaró volt, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy körülötte emberek nélkülöznek.
Szembesülés a valósággal
Aztán egyik nap hazaköltözött Anna teljesen letörve, mert Weisz Gyurit behívták munkaszolgálatra. Ő pedig nem vezetheti tovább a kis boltot, mely után annyira áhítozott. Mert zsidó. Meg kellett fizetnie egy keresztény kereskedőt, hogy vezesse sajátjaként az üzletet, sőt papírt is írtak róla, hogy átment a bolt annak a tulajdonába. Igaz, hogy ez csak névleges dolog, de ha nem akarja később visszaadni, akkor sincs mit tenni. Jutka háborgott, hüledezett, és nem tudta, hogy az ő ékszerüzletüket is a keresztény kereskedősegéd, - ahogyan mondták, a stróman - vezeti már. Miként arról sem volt tudomása, hogy Budapesten valóban eladták a férfiak az üzletet, s a pénz nagy részét svájci bankba utalták át. És még mennyi mindent nem tudott! Azt sem, hogy apósa hazamentette a megmaradt ékszereket, és Dr. Süveges Ernő segítségével, annak kertjében rejtették el egy éjszaka. Erik mindent elkövetett, hogy amíg lehet, megkímélje őt a fájdalmasan keserves hírektől. Közben szervezte szülei kiutazását Angliába.
De amikor tömegesen megérkeztek a behívók, s kiderült, hogy a zsidó férfiak másodrendű katonák, akkor megingott Jutka alatt a föld. Amikor már sógorait, testvéreit vitték munkaszolgálatra civil ruhában, megalázó módon, akkor már tudta, hogy a szerencse nem valami hitbizomány. Bár nekik még volt egy hajszálnyi előnyük a többiekhez viszonyítva, mert Erik éppen akkor kapott vakbélgyulladást, amikor behívták, így nem kellett elmennie, sőt valami véletlen adminisztrációs elírás következtében őt később sem vitték munkaszolgálatra. De a deportálást azért ő sem kerülhette el. A szüleit még sikerült kiutaztatni az országból, de ők mind itt maradtak. Mert ekkor már nem volt annyi pénz a földön sem, amely megmenthette az európai zsidókat attól a sorstól, amelyet Hitler eltervezett, s melyet hűséges végrehajtói később úgy aposztrofáltak, hogy parancsra cselekedtek.
De addig még rengeteg keserűséget, megalázó helyzetet kellett elszenvedniük.
Mire a deportálásra került a sor, Szerén is itthon volt, több mint egy éve. Keresztély Károlyt ugyanis kivezényelték egy kis boka csattogtató úri csetepatéra Oroszország ellen. El is nyelte valahol a nagy orosz síkság örökre az egész 2. Magyar Hadsereggel együtt, akik magyar tömegek voltak bár, de többnyire nem urak.
Igaz ugyan, hogy Szerénnek előbb-utóbb mindenképpen el kellett volna hagynia a férfit, hiszen az 1941-ben született XV. Törvénycikk, mely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, most kibővült a nemi közösülés büntetésével is. Tehát az együttéléssel mindenképpen veszélyeztette volna szerelme biztonságát. Ez a rendszer katonai vezényszó nélkül is felőrölte volna kapcsolatukat. Így legalább kevésbé érezték a helyzet drasztikumát. Látszólag. De Szeréna nagyon elcsendesedett. Nagyon megszürkült. Amíg be tudott járni a Süveges Ernő ügyvédi irodájába, addig legalább, még ha csendben is, benne élt környezete klímájában, de amióta az ügyvédnek is fel kellett adnia praxisát, teljesen visszahúzódott. Senkivel nem járt össze, senkivel nem tartott kapcsolatot. Sem fájdalmával, sem félelmével nem terhelt senkit
Amikor már szállingóztak vissza a megcsonkított magyar hadsereg menekülő katonái a győztesnek kikiáltott fáradt német egységekkel együtt, minden kilátástalanná vált.
A nagy ritkán szabadságolt munkaszolgálatos férfiak testileg is, lelkileg is meggyötörve, tragikus élményekről számoltak be már korábban. Elmondásuk szerint mindenki nagyon megszenvedte az orosz telet, a rossz felszerelést, a nagy nélkülözéseket. Nem utolsó sorban az oroszok visszaszorító akcióit. De nekik még fegyverük sem volt, nekik még védekezni sem állt módjukban. A szó szoros értelmében ágyútölteléknek érezték magukat. Ők voltak az eleven aknaszedők. Ha már robban az a szörnyű szerkezet, a zsidó vesszen, azért úgysem kár. Ráadásul ritka kivételtől eltekintve a legkegyetlenebb parancsnokokhoz osztották be őket. Olyanokhoz, akik kéjelegtek, ha kínozhattak másokat.
Erik megrendülten hallgatta a beszámolókat. Szinte szégyellte magát, hogy mindezekben nem lehetett osztályos társa a többieknek. Ugyanakkor, - mert önző az ember -, fel is lélegzett, hogy megúszta az elképzelhetetlen borzalmakat. De saját további sorsukat tekintve egyetlen pillanatig sem voltak illúziói. Akarva-akaratlan tudomására jutott a környező országok zsidóinak tragédiája, hiszen a román, szlovák zsidók ide, - a biztosnak hitt helyre - menekültek a véres pogromok elől. És ők bizony, már beszámoltak a deportálásokról is. De Erik nem beszélhetett. Nem ijeszthette halálra féltett, óvott környezetét.
Most, hogy az orosz tél, és a lenézett orosz hadsereg megsemmisítő vereséget aratott katonáink felett, már minden értelmes ember előtt világossá vált, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. Erik röpke időre reménykedni is kezdett egy gyors békekötésben. Sajnos, illúziónak bizonyult a reménykedés, mert a németek megszállták az országot. Ekkor vált bizonyossá számára, hogy nincs tovább menekvés. Most jött el az a pillanat, amikor őszintén kell beszélnie Jutkával. Nem fogadhatja az asszony ilyen ártatlan naivsággal a várható eseményeket.
Csakhogy Jutka hónapok óta nem foglalkozott semmi mással, mint anyával. Szegényke egy agyvérzést követően tolókocsiba kényszerült, járni egyáltalán, beszélni is alig tudott. Apa már nem élt, a fiúk munkaszolgálatban voltak, anya minden gondja Jutka nyakába szakadt. Ráadásul ekkor már keresztény cselédet sem tarthattak, mert már azoknak is tilos volt velük érintkezniük. Ha Anna és a sógornői nem segítettek volna, nem is győzte volna a terheket. De szerencsére mindenki mellette állt nagy bajában.
Azon a napon, amikor Magyarország örök szégyenére felvarratták a zsidókkal a sárga csillagot, de még nem élték meg, hogy be kelljen költözniük a számukra kialakított gettóba, anyát megkönnyebbülten kísérte ki a kiskeceli zsidó temetőbe, miközben hálát adott, hogy ő legalább nem érte meg ezt a gyalázatot.
Nincs több remény
Erik némán ölelgette a síró Jutkát, amikor a temetés után magukra maradtak. Már vigasztalásra sem maradt ereje. Azt ugyanis nem mondhatta, amit gondolt, hogy mindannyiuk közül legszerencsésebb az elhunyt.
Jutka kétségbeesetten bújt hozzá, és reményt vesztetten hajtogatta:
- Mit vétettünk, hogy így gyűlölnek minket? Milyen bűnt követtek el a korábbi zsidók, amit nem lehet megbocsátani? Tudni akarom, mi az a rettenetes nagy bűn, amiért velünk nem lehet házasságot kötni, és még az is vétkes, aki összefekszik egy zsidóval? Tudni akarok mindent erről a dologról, mert még az anyámat sem tudom meggyászolni ebben a lelkiállapotban! Nem tudok mást, csak félni!
Egyre jobban belelovallta magát a hisztériába. Őrjöngve tépte le testéről ruháit, szaggatta, cibálta Erikét is, és félő volt, hogy ez az állapot csak romolni fog. Romlott is. Szemei kidülledtek, ajka szögletében vékony hab jelent meg, végtagjai furán rángatóztak, majd egész teste előre, hátra vonaglott. És még orvost sem lehetett hozzá hívni, mert ebben az időben már kijárási tilalom volt rájuk érvényben. Ekkor zörgött az ablakukon Süveges ügyvéd, dacolva a tiltó rendelkezésekkel, hogy mellettük legyen ezen a gyászos estén. Őt kérte meg Erik, hogy hozzon gyorsan segítséget. Mielőtt elaludt az asszony a hatalmas adag altató hatására, már lecsendesedve, sírva kérdezte:
Miért is nem mentünk el innen apáékkal?
Másnap még gyengén, ágyban fekve, de már nagyon fegyelmezetten kérte meg Eriket, mindenről pontosan számoljon be neki, mindenre készítse fel, nem bírna el további bizonytalanságot. Mert azzal máris tisztában van, hogy nincs vége a megpróbáltatásoknak.
Ez volt Erik életének egyik legkeservesebb órája. Mindent el kellett mondania, ami tudomása szerint rájuk vár, mindent, ami bizonytalan és elrettentő. A várható deportálást, s azt is, ami ott várhat rájuk, bár arról nem voltak ismeretei. Bocsánatot kért, hogy nem tudja betartani, amit ígért, azt ugyanis, hogy mindig mindentől megvédi. Nehéz ismeretlen erők, melyek sokkal hatalmasabbak nála, megakadályozzák ebben.
- Ne gyűlölj meg érte! - kérte sírva.
Nehéz testét rázta a zokogás, meg nem született gyerekeire gondolt, és arra, hogy más erőszakos keze által kell meghalniuk. Most rögtön be akarta fejezni az egész szörnyűséget. Elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy itt ül tehetetlenül az ágya szélén annak az asszonynak, akinél jobban senkit nem szerethet, miközben tudja, hogy hamarosan ezt az ágyat is kihúzzák alóla, gettóba viszik, s minden valószínűség szerint tovább. A végállomás pedig úgyis a halál. Ő pedig nem érzett magában elég erőt az addig vezető útra.
- Drágám, valami nagyon fontosat, valami rendkívülit szeretnék neked mondani. Ami most következik, elképzelhetetlenül nehéz időszak lesz. Sokan belehalnak, bár lehet, hogy néhány szerencsés túléli. Én nem vagyok hősi alkat. Bevallom, félek a megpróbáltatásoktól. Nevezhetjük gyávaságnak is amit érzek, de ez mit sem változtat a lényegen. Nem akarom, nem merem megvárni, amíg vagonokba zárva elvisznek, és kegyetlenül ellehetetlenítik az életünket, mielőtt meghalunk. Édesem! Van elég gyógyszerem. Vegyük be együtt! Egy pillanat, és elalszunk tőle! Nincs félelem, nincs fájdalom, csak békés álom. Vegyük be Jutka! Aztán melléd fekszem, és mindennek vége.
Jutka messze meredő szemmel nézett el férje feje felett. Látszott, hogy nincs jelen a szobában, gondolatai valahol távol járnak. Aztán maga mellé vonta a férfit, átölelte, betakarta, és halkan beszélni kezdett:
- Ha tényleg így akarod, megteszem veled. Lehet, hogy neked van igazad. Elkényeztettél. Olyan kényelemhez, annyi szépséghez jutottam a te jóvoltodból, amiről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Megszoktam. Elpuhultam. És látod, anyát ápolva, minden segítséget nélkülözve, rettegve a bizonytalantól, megálltam a helyem. Tudom tőled, hogy most még ennél is rosszabb következik. De már azt is tudom, hogy az ember mindent kibír. Ha együtt lehetünk, ha támogatjuk egymást, minden elviselhető. És én érzem, hogy nekünk sikerül, mi újra kezdjük! Hazajövünk, és újra kezdjük a semmiből is! Akarj élni, kérlek! Értem, értünk!
Addig simogatta, szeretgette a férfit, amíg az elaludt. S már a tudatnak megpihent szintjén addig fészkelődött, amíg teljesen Jutkához simult, és ettől valami nyugodt, békés álom kerítette hatalmába. Mozdulatlanul aludt, mint a gyermek, álmában kicsi volt, anya fogta a kezét, és érezte, hogy amíg ez a szorítás tart, nem érheti semmi baj. Már esteledett, amire felébredt, Jutka simogató tekintete pihent rajta, és ő érezte, hogy meg kell próbálni élni.
Drágám, nem kérlek többé olyasmire, mint tegnap! Bánom már, hogy megijesztettelek. Ha kell, megyünk a többiekkel. Egy a sorsunk. Megpróbáljuk a lehetetlent is. Megvívunk, ha kell, a hétfejű sárkánnyal is! Jól beszéltem? De bekövetkezhet, hogy nem lehetek melletted, nem foghatjuk egymás kezét. Sőt, még az is megtörténhet, hogy elválasztanak minket egymástól. Akkor is légy ilyen erős! Ígérem, engem megtart majd a te hited, hogy túl lehet élni.
Élet
Évekkel később, amikor már újra Magyarországon élt, és nem már rettegni sem kellett, Jutka igen szűkszavúan szólt mindenkinek a megélt eseményekről. Igazából csak azokkal volt képes emlékezni, akikkel együtt élte át a szörnyűségeket. Végiggondolni sem tudta újra. Ennek még ülepednie kellett. Annyi mindent élt át az utóbbi esztendőben, mint korábban egész élete alatt. Ha ezt elmondta volna neki valaki, rálegyint; mese Elvégre emberi elme nem tud kitalálni annyi szörnyűséget, annyi abszurd helyzetet, mint ami előtte, körülötte, vele megtörtént. Rengeteget üldögélt egyedül, és ha felötlött előtte egy-egy jelenet az átéltekből, győzködnie kellett magát, hogy bizony ez volt a valóság, nem a képzelet szüleménye.
Már maga az, hihetetlen, hogy ő túlélte. De hát, megfogadta Eriknek! Nem mintha ennek ott kinn lett volna jelentősége. Sőt még a helyzet sem adott rá lehetőséget, hogy erre az ígéretre gondolhatott volna. Véletlenül sikerült. Most ült itthon, és várta haza a többieket. Annával és Szerénnel érkezett. Ők voltak azok, akikkel együtt élte át az elmondhatatlant. Ők vigyáztak rá odakint abban a zárt világban, amelyről kiderült, hogy szabadon élő emberek számára nem elképzelhető. A két nőnek köszönhette tulajdonképpen az életét is. Már a kezdet kezdetén, amikor a rampánál szétválasztották a férfiakat és a nőket, ő elvesztette önmagát. Ide - oda sodródott a szörnyűségek zűrzavarában. Észre sem vette az egyenruhás rendezkedőket. Eriktől elszakítva a sógornője közelében próbált elhelyezkedni. S amikor azok kisfiával egymás kezét fogva balra indultak, ő is automatikusan velük tartott. De Szerén és Anna megfogta az akkor még létező kabátja gallérját, és kényszerítették, hogy velük maradjon. Ösztönösen cselekedtek, és nem is tudták, hogy ezzel a mozdulattal a biztos haláltól mentették meg egyelőre.
Most nem erre gondolt. Most minden pillanatát a várakozás töltötte ki. Ült, és várt. Figyelte a beszűrődő neszeket, hogy övé legyen az a pillanat, amikor Erik érkezik. Ült, és várt. Kinn simogatóan sütött a nap, a fecskék fel alá cikáztak a langy melegben, s anya virágai tobzódva ontották illatukat. A ház előtt álló akác bódultan fogadta az őt körül zsongó méhek mohó szippantásait. A természet élt, de a ház kongott az ürességtől.
Jutka először nem idejött haza, hanem a Bartus házhoz, ahol asszonyéveit töltötte, de onnan egy termetes, ellenséges nő rövid úton eltávolította. Közölte, hogy neki ezt a házat a hatóság kiutalta, és ő innen ki nem költözik senki fia kedvéért. Jutkának sem kedve, sem ereje nem volt vele viaskodni, csak annyit mondott, ha még megvannak, a ruhaneműi, lenne szíves ide adni. Szerencséje volt. A nőre minden holmija kicsi volt, és még nem dobott ki semmit. És annak örömére, hogy ilyen rövid úton megszabadult tőle, elő-cipelt egy zsákot valahonnan, amely dugig meg volt tömve a dolgaival. Sőt, még azt is megígérte, ha más holmija előkerül, azt is visszaszolgáltatja neki.
A Bartus ház tehát elúszott, de ez nem foglalkoztatta Jutkát. Minden nap elballagott Annához és Szerénhez, hogy tudnak-e valakiről? Érkeznek-e már a többiek. Volt néhány férfi, aki már hazajött, de asszony és gyerek egy sem. Szörnyű sejtéseik voltak, amit még egymásnak sem mertek elmondani. A férfiakat viszont sorra felkereste Jutka, remélve, hogy hírt kap a férjéről. Megjött Kárpáti Miksa is, ő meg Lináról, és a gyerekekről faggatott mindenkit. Aztán előkerült Ladányi Janika, a sógornője nagy fia, de bizony, ő is egyedül. Húsz éves volt, és nem talált a családjából senkit. Hazament a falujába, abban bízva, hogy otthon várják már az övéi.
Egyik nap Anna zörgetett az ablakon, sugárzott a boldogságtól. Mellette az ő Gyurija. Végre valahol feltámad az öröm, a sok keserűség után! A síri csend után. Mert ez a valaha oly zajos utca teljesen elcsendesedett. Hiányzott belőle a gyerekzsivaj. Eddig még egyetlen gyermek sem érkezett meg!
Aztán hazajött Kárpáti Balázska, Miksa unokaöccse. Őt már itthon várta apja, fivére. Elgyötört, sápadt arca nagy keserűségekről vallott. Édesanyjáról most tudta meg, hogy az első napokban meghalt. Egy szadista őr halálra verte azt a gyönyörű és jóságos negyven éves teremtést. Mert megrogyott a kimerültségtől a számlálásnál.
Jutka nehezen szánta rá magát, hogy ebben a helyzetben zavarja őket, de tudta, hogy egy vagonban vitték ki őket, a fiúnak tudnia kell valamit Erikről.
És a tizenöt éves fiú beszélt. Elmondta, hogy valóban együtt voltak. És, hogy Erik sem a kínzó hidegre, sem a hőségre, sem az éhezés miatt nem panaszkodott soha. Nem válogatott azokban a szörnyűséges egyvelegekben, amelyek minden tápértéket nélkülöztek, és csak a gusztustalanságban versenyeztek az előző napiakkal. Legyűrt minden ételnek nevezett moslékot a torkán. Élni akart. Akkor sem, hagyta el zokszó az ajkát, ha órákig álltak az Appelen, és rájuk fagyott az átnedvesedett semmi, vagy amikor a hőségtől rakásra ájultak ki az emberek a sorból. Akkor sem mukkant, ha puskatussal verték az őrök, mert keveset teljesített.
Ők a többiek tudták, hogy gyenge, és megpróbáltak titokban dolgozni helyette. De látszott rajta, hogy egyre kimerültebb. A végén már csak azzal tudták benne tartani a hitet, hogy ide hallatszik az ágyúk dübörgése, ez a háború végét jelenti, ki kell tartani. Az utolsó napon már annyira erőtlen volt, hogy azt mondta, hagyják ott, nincs ereje velük visszajönni a táborba. Nincs több erő benne. Aggódott, hogy miatta a többieket éri retorzió.
Akkor már minden mindegy volt neki. Szinte várta, hogy jöjjön az őr, és emelje halántékához a puskát. Ő akkor a hátára vette, és úgy húzta végig a köves úton Erik bácsit. Csak amikor beértek a táborba, akkor vette észre, hogy halottat vonszolt….
Az emlékek rabságában
Judit már régen Kárpáti Miksa felesége volt, amikor még mindig Erikkel álmodott, vagy a lágerben megélt események gyötörték pihentető alvás helyett. Környezetükben mindenki meg volt győződve arról, hogy az ő kettősük egy igazán jól sikerült kapcsolat, mint ahogy valójában az is volt. Két fegyelmezett ember kulturált kapcsolata. Csupán attól az egyszerű ténytől nem szabad eltekinteni, hogy két sérült, súlyos veszteségeket megélt ember szövetsége volt ez a házasság.t lezárni, ha ismerjük a titkát.
atértek a tanúk. Megjöttek a magányos fiatal nők, és hírt hoztak az elvesztettekről.
Tőlük tudták meg, hogy már az első napon minden öreget minden gyengélkedőt, minden kisgyerekes anyát balra invitáltak az őrök mondván, hogy számukra kíméletesebb életmódot biztosítanak. Ezzel a nyilvánvaló hazugsággal már az érkezés pillanatában eldőlt a sorsuk. Mert akik elhitték ezt a gyalázatos ámítást, és balra álltak, azokat nem látták többé. De a kemencék napokig működtek éjjel-nappal, a bűzös füst belepte a lelkeket is, nem csak a ruhákat.
Csak jóval később tudták meg a régebben ott raboskodóktól mi is történt velük valójában. És, hogy mire kell felkészülniük maguknak is. Ebben a tudatban dolgozták halálra magukat. Mert csak addig élhettek, amíg megvolt bennük a munkaerő. Sokszor, amikor már alig vonszolták magukat, amikor végképp elgyötörtek voltak, feltették a kérdést magukban, nem jártak-e azok jobban, akik már az első napon végére értek a szenvedéseknek.
Megérkezett nagy sokára Jutka két legfiatalabb bátyja is, a két Sánta fivér, de ők is csak egyedül. Nagy késéssel hazajött Bartus Endre is, Erik bátyja. Süveges Ernő is kinyitotta ügyvédi irodáját, noha az otthona kongott az ürességtől. Már lassan mindenki itthon volt, aki túlélte a háborút. És eljött a nap, amikor tudomásul kellett venni, hogy akiknek üres a helye az ágyban, és üres az asztal mellett, arra már nem szabad várni.
Az ország is feltápászkodott lassan a szédült állapotból, elkezdődött a normálishoz hasonló élet.
Jutka együtt élt bátyjaival a szülői házban, és tisztában volt vele, hogy nincs mit remélni, nincs kire várni. De azért naponta felöltözött, megfőzte a délutáni teát, fehér abroszt terített az asztalra, és várta, hátha betoppan valaki hozzá látogatóba. Anna már nem jött, elutazott Weisz Gyurival. Szerén viszont minden délután beköszönt, amikor hazajött az irodából.
Egyik nap, amikor ismét megjelent a szokott időben, teljes visszafogottsággal bejelentette, hogy hét végétől Süvegesné lesz belőle. Keresztély Károly már régen meghalt, Ernő is magányos, jobb lesz ez így. Már minden hivatalos irat elő van készítve, és senki nem lesz jelen az esküvőn, csak Jutka és Bartus Endre. Most, és így kéri meg, legyenek a tanúik. Esküvő után pedig valami fontos dolgot akarnak közölni velük. Nem úgy, mint tanúkkal, hanem mint Bartusokkal. Jutka némán vette tudomásul a hallottakat, de azért megkérdezte:
- Mondd, szereted te Süveges Ernőt?
- Évek óta ismerem és tisztelem. A legkülönb emberek egyikének tartom. Érzem, hogy jó férjem lesz. S ha a sors megáldana egy gyerekkel, jó apja lenne. Nem is tudom már, azok után, ami velünk történt, milyen érzések élnek bennem. Más az értékrendem, mások az élettel szemben támasztott igényeim. De azt tudom, hogy kizárólag olyan embert tudok elképzelni magam mellett, aki átélte ugyanazokat, amiket én. Neked is férjhez kell menned Jutka! Még nem vagy harmincnégy éves. Nem élhetsz örökké egyedül.
- Még nem készültem fel lélekben, hogy elölről tudjam kezdeni az életet valaki mással. Most még úgy érzem magam, mint aki hosszú betegségből lábadozik. Már nincsenek fájdalmaim, de felébreszt a fájdalom emléke. Emlékszel még arra, amikor levetkőztettek a lágerban, és mindenünket elvették? Ott álltam kopaszon, meztelenül, a szeplőim biztosan virítottak a napfényben. És erre kiosztottak nekem egy uszályos narancssárga estélyi ruhát. Amikor kábán belebújtam, az egyik karomon hosszú volt a ruha ujja, a másik vállam pedig csupasz maradt.
És ehhez a jelmezhez hozzám vágtak egy otromba fapapucsot. Hegyes, felfelé kunkorodó orra volt, de régen nem érdekelt már, hogy hogyan nézek ki. Elbotorkáltam egy pár métert ebben a szörnyűségben. Én, aki úgy tudtam viselni a legegyszerűbb kosztümöt is, hogy az szinte önálló életet élt rajtam, csak csámpázni tudtam ebben az öltözékben. Képzelem, milyen nevetséges látványt nyújtottam. Az uszály ringott utánam, a papucs klaffogott, és állandóan beleakadt a magam után húzott anyagba. Tudtam, éreztem, hogy bizarr ez az egész. Arra gondoltam, mi lesz ezzel, ha rá kell ülnöm a latrinára. Emlékszel?
- Igen. Sajnos emlékszem. Bár teljesen meg voltunk rémülve, a helyzet olyan komikus volt, hogy szegény kis Grűn Terka elnevette magát. Szegény. Ott, ahol tilos volt az öröm. Az éppen ott álló őr ütlegelni kezdte. Mi nem értettük az egészet, próbáltuk menteni a gyereket, akkor meg minket ütött.
Sose bocsátom meg magamnak, hogy meghúztuk magunkat. Ő pedig addig verte a kislányt, amíg mozgott. Csak másnap halt meg a szegényem. Addig csak nyöszörgött, vért hányt, és vért pisilt. Jól kezdődött. Remélted volna, hogy egyszer még itt ülünk?
- Semmit nem reméltem, de nem tudok még házasságra gondolni. De lehet, hogy rávisz a kényszer. Holnap viszont boldogan ott leszek a te napodon. És őszintén bízom benne, hogy előbb, vagy utóbb kisüt a nap mindannyiunk lelkében.
A megmenekült vagyon
A gyors és ridegnek is mondható esküvő után mind a négyen elmentek Szerén lakására. Finom süteménnyel, pogácsával készült erre az alkalomra. A két Ernő beszélgetni kezdett, a nők pedig megmelegítették a már kész ebédet. Bort ittak, s az új férj köszöntőt mondott. Süveges Ernőn látszott, hogy boldog. Ha nem mondta is el, mindannyian érezték, hogy ez a vonzalom jóval korábbi a részéről. A múltban gyökerezik. Aztán amikor már a két vendég lassan hazafelé készült, Süveges megköszörülte a torkát, és nagyon komoly képet öltve megszólalt:
- Mostanáig vártam, mert reméltem, hogy Erik még megjöhet. Ma már tudom, hogy ennek semmi esélye. Ezért nektek mondom el, hogy Erik és az édesapja az én kertemben, az én segédletemmel ásta el azokat az ékszereket, amelyeket Pestről hazamentettek. Most is ott van minden, úgy, ahogy odatettük.
Jutka és Endre döbbenten hallgatott, az új házaspár mosolyogva nézte őket. Süveges folytatta:
- Menjünk-e a kertbe, hogy végre megkapjátok, ami a tiétek? Ha úgy gondoljátok, vegyetek kabátot, és induljunk, mert mindjárt besötétedik.
Bartus Endre odafordult sógornőjéhez:
- Nem tudom, mit szólsz hozzá, de én szeretném, ha Magda nővérem fia, János is ott lenne az eseménynél. Elvégre ő a harmadik örökös. Osszuk el az ő jelenlétében háromfelé, ami megmaradt. Elég baj, hogy nem lehetünk itt mindannyian.
Jutka megrendülten bólintott. Meghatódott ettől a természetes, önzetlen szeretettől. És valami nagyon furcsa, általa szégyellni való gondolat suhant át rajta. Arra gondolt, hogy ez az ember az, akivel elölről tudná kezdeni az életét.
Nem adott el semmit az ékszerekből. Hiszen ez az Erik utolsó ajándéka. Ezt meg kell tartania, amíg él. Mégis az a nap vízválasztó volt az életében, amikor mintegy jussát, megkapta az ékszereket. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, Erik üzent a tárgyak által. Azt üzente, hogy élni kell! Ő pedig megrázta magát, és kibújt a maga teremtette sötétségből. Ehatározta, nem gyászolja tovább sem a jelenét, sem a jövőjét. Nem nélkülöz, nem várja a csodát. Elment dolgozni Kárpáti Miksa textil üzletébe.
A férfi minden munkát egyedül látott el. Sohase beszéltek róla, kinél voltak elrejtve, honnan kerültek elő ezek az anyagok. Jutka szégyellte volna, ha rákérdez. Magától értetődően árult az üzletben, amikor Miksa piacozott. Mert ő ilyenkor sátorból árulta a méterárut a városba jövő tanyasiaknak. Ezért volt szükség az ő jelenlétére. Eleinte nagyon zavarta, hogy Lina helyét tölti be a boltban. Úgy érezte, árulást követ el az emléke ellen. Különösen nehezére esett barátnőjéről, meg a gyerekekről beszélnie Miksával, de ezen az állapoton mindannyian átestek, akiket annyi veszteség ért, mint őket.
A hét minden napja munkával telt el, és ez már közelített a normális élethez. Vasárnaponként mindig meghívta sógorát, és Jánoskát ebédre. Igaz ugyan, hogy ezekről a napokról az volt a véleménye, hogy szigorúan a Bartus családé, de Lina emlékére való tekintettel, meghívta Kárpáti Miksát is maguk közé. Ekkor már Sanyi fivére Pestre költözött. Nem bírta elviselni itthon a magányt. Jóska pedig elvett feleségül egy magányosan hazatért özvegyet. Ők legalább érezték, hogy tartoznak valakihez. A szombat az ünnepé, és Erik emlékéé volt. Ilyenkor meggyújtotta a két gyertyát már pénteken, és emlékezett. A vasárnap pedig eltelt a készülődéssel.
Ahogy telt az idő, egyre jobban várta ezeket az ebédeket. Már tisztán érezte, hogy lélekben készen áll az igennel sógora kérésére. Kezdte eltervezni a jövőt vele. De Endre csak elfogyasztotta az ebédeket, és nem szólt egyetlen szót sem. Sőt, Jutkának volt olyan halvány sejtése is, hogy János még meg is erősíti a férfit ebben a nagy tartózkodásban.
Pedig nagyon elhagyott, nagyon árva, és nagyon szótlan volt a férfi. Aztán egyik vasárnap bejelentette, hogy lakást vett magának Pesten, és oda költözik hamarosan. Köszöni, hogy így gondoskodott róla a legnehezebb időkben, hogy testvérként állt mellette, de úgy érzi, most már egyedül is elboldogul. Tervei nincsenek az életével. Tudja, hogy sivár jövő előtt áll. De ha már túlélte az elképzelhetetlent, ki kell várnia a végét is. Ezt viszont csak a várostól távol tudja elképzelni. Itt minden fájdalmas továbbra is.
Különben pedig olyan dolgokat hallott, amelyek következtében megint megingott a biztonságérzete. Azt hallotta, hogy az itt élő németeket egyik pillanatról a másikra száműzték az országból. Ugyanaz történt velük is, mint velünk annak idején. Mindenüket itt kellett hagyniuk, és tűnniük kellett üres kézzel.
Az asszony alig hallotta sógora kitörését, csupán Miksa próbált hivatkozni arra, hogy nyilván azért történt velük, mert németek voltak, és éppen elég bajt hoztak a magyarokra.
- Jaj, Miksa ne légy már te is ilyen szűklátókörű! Mária Terézia uralkodása óta élnek itt, ideköti őket minden. A földjük, a házuk, itt teremtettek otthont maguknak, mert magyarnak vallják, érzik magukat, mert elhitték, hogy ez a hazájuk. Ezek szerint itt teljesen mindegy, hogy zsidó vagy sváb az ember. Ez egy ilyen ország. Itt valakit mindig gyűlölni kell. S, ha már nincs kit, akkor egymást. Cak békesség ne legyen! Most már tényleg nem tudhatom, hogy mikor következem megint.
Jutka az egész vitából mit sem hallott, csak szédült fejjel vette tudomásul, hogy nem szerepel sógora közeli és távoli terveiben a személye. Látszólag meg se rendült. Pedig az önérzetét mélyen sértette a dolog, és azt is határozottan érezte, hogy a Bartusok kiléptek az életéből. Ezzel véglegesen lezárult életének a Bartusokhoz kötődő szakasza.
Új házasság, újfajta bizonytalanság
A következő időszakban megközelítette néhány férfi az özvegyek közül, de egyikhez sem
vonzódott. Ahhoz egyébként is ragaszkodott, hogy legyen az illető mögött anyagi háttér. Mert azt már tudta, hogy nem marad egyedül, egyszerűen képtelen egyedül élni. Ugyanakkor a régi Jutka is felütötte a fejét benne. Elegancia, kényelem, pénz nélkül szóba sem jöhet senki. Ahhoz túl sokáig volt Bartusné.
Már egy éve dolgozott Miksa közelében, s szinte észre sem vették, hogyan történt, de érezték, hogy összetartoznak. Minden gondjukat egymással beszélik meg, még az anyagi ügyeit, gondjait is rábízza a férfi. Észrevétlenül tört rájuk a felismerés, hogy egymás nélkül nincs számukra más lehetőség a továbbéléshez.
A jóízű munka a legjobb összekötő kapocs. Miksa egyébként is rendkívül jóképű, elegáns férfi volt, a visszatértek között a legmódosabb. Egyetlen határozott kikötése volt Jutka felé, amikor házasságukat elhatározták: Soha, semmilyen helyzetben nem szülhet közös gyereket! Vállalnia kell a meddő házasságot! Ő hármat már elveszített, erre a tájékra egyetlen zsidó sem szülhet felelősséggel gyermeket.
Jutka tiszteletben tartotta ezt a kérést. Nem könnyen, mert mint minden nő, gyermekre vágyott. De magáévá tette Miksa érzelmeit. Megajándékozhatta volna bármelyik özvegy egy új kicsivel, hozzá egy kiadós lemondással. Mert az emberek többsége a semmire jött haza. Az asszony úgy döntött, nem erőszakolja meg önmagát, ha nem muszáj. Nem volt már képes újra kezdeni, új életet teremteni egy gyermek kedvéért. Akit mellesleg rettegve hozott volna be a világba. Tehát a kényelmet választotta.
Tudta, hogy Miksa mellett elkerüli a magány, a vele kötött házasság pedig rangot ad neki. Ez elemi igény maradt az életében. Mert látta ő, hogy ezek az újrakezdők komoly megfontolások után kapaszkodtak egymásba, senki sem gondolhatja, hogy a történtek után lángoló szerelmek sodorták egymáshoz őket.
Mind a ketten mindent elkövettek, hogy egymásra figyelve, gyengéden és szeretetben éljenek együtt. Ismerték egymás veszteségeit, elhallgatott fájdalmait. Tiszteletben tartották a ki nem mondott gondolatokat is.
Jutka őszinte lelkifurdalással költözött be Lina otthonába. Elfogadta a barátnője ízlésével berendezett lakást, amely messze nem volt összhangban az általa képviselt elvárásokkal. Lemondott saját ízléséről, és semmit nem változtatott a tárgyakon, még azok helyén sem, melyek csodával határos módon mind megmaradtak. És igaz ugyan, hogy egész életében vendégnek érezte magát abban a környezetben, amelyet örökölt, mely szépségben, gazdagságban, esztétikumban meg sem közelítette azt, amit a Bartus házban Erik nyújtott neki. De tudta, hogy Miksának ez a világ a biztonság a bizonytalanságban.
Miként azt is, hogy férjének a vesztesége is nagyobb az övénél, túl azon, hogy több mint tíz évvel öregebb nála. Éppen ezért igen kevés változtatást végzett. Majdnem semmit. Miksa viszont ezért a kevésért őszintén hálás volt. Mindössze annyit tett, hogy bekereteztette a három gyerek fényképét, és apjuk ágya fölé akasztotta. Lina fotóját ezüst keretben az íróasztalra helyezte. Erik képét viszont a szívében őrizte.
Megtartotta a régi háztartási alkalmazottat. Ő volt az, aki mindent átmentett, mindent megóvott és visszaszolgáltatott. Őt már legalább nem kellett betanítania semmire. Lina ezt is elvégezte helyette. Rézike ismerte az itteni szokásokat. Családtag volt. Ő pedig mindennap bement az üzletbe, és egyenrangú társként dolgozott a férje mellett. Mindig ízlésesen öltözött, hiszen tartott még a régi eleganciából, bár arra Miksa is sokat adott, hogy az ő feleségénél ne legyen különb senki a városban. Minden anyagi dolgáról beszámolt Jutkának, és amikor az asszony elővette az ékszereket, melyeket férje után örökölt, kereken visszautasította.
- Őrizd meg! Hála a sorsnak, nincs rá szükségünk. Láthattad, itt is van elég. Hordhatod azokat is! Mit mondjak? Én is szerencsével rejtettem el a miénket. Rézike volt a csoda. Neki köszönhetjük, hogy megmaradtak, mert a családban senki nem mondhatja ezt el magáról. De egyelőre ne nagyon mutogasd, kérlek! Nem akartam szólni róla, de meg kell tennem. Furcsa dolgokról beszélnek az emberek. Úgy tűnik, megint rossz oldalon állunk. Eddig az volt ellenünk a kifogás, hogy zsidók vagyunk, most meg gazdagnak tartanak bennünket. Mármint a szegényekhez képest. Hogy mit dolgoztam én ezért, mennyit éjszakáztam, utaztam, cipekedtem, vacogtam, míg megteremtettem, nem érdekel senkit. Sajnos, olyat is hallottam, hogy elvesznek teljes vagyonokat is. Meg azt is, hogy be is csukhatnak miatta. Vagy kitelepíthetnek.
Nagyon vigyázz, ne légy feltűnő, ne keltsd fel magunk iránt a figyelmet! A házba pedig csak a rokonokat, meg néhány barátot engedj be! Soha nem tudhatjuk, kiben mi lakik! Még szerencse, hogy a forint már megerősödött. Nem kell megválnunk az értékeinktől.
Jutka nem merte mutatni, mennyire megrémült. Lelkébe visszatértek az el sem múlt félelmek. Eszébe jutott, hogyan köpte le a mellét az utcán egy fiatal suhanc, amikor a csillagot viselte.
- Milyen érzés zsidónak lenni csillagos dáma? - kérdezte csúnya röhögéssel. - Ha egy kicsit igyekszel, még felkapaszkodhatsz a következő vagonra! Ott várnak a többiek.
Akkor már tudta Eriktől, hogy milyen sorsa lett a környező országokból deportáltaknak, és rettegett. De egyszerűen nem értette, hogy miért gyűlöli őt ez a fiatal gyerek, aki ellen semmit sem követett el, még csak nem is ismerte. És most fellobbant ismét a gyűlölet, csak most más célpont is van mellettük. Mire feleszméltek, mindenki ellensége lett mindenkinek. Jutka és Miksa olyan személyről is hallott, aki hazajött az egyik internálásból, és elvitték a másikba. Ismét félni kellett. Csak most láthatatlan volt a félelem, és tapinthatatlan. Ismét megszűnt a biztonságérzet. Hát már soha sem lesz vége?
Néma döbbenettel vették észre, hogy eltűnnek emberek a környezetükből. Olyanok, akik nem titkolták, hogy nincsenek elragadtatva a világ alakulásával. De vittek el éjszaka, lesötétített autókban olyanokat is, akikről biztosan tudták, hogy őszintén örvendeztek az itt élő oroszoknak, az alakuló szocializmusnak. A hazakerült zsidók többsége természetesnek tartotta, sőt örült, hogy itt vannak az oroszok az országban, hiszen ez nekik a biztonságot, az életet jelentette. Szovjet katonák szabadították ki a gettóból többségüket, s azok számára ők voltak a garancia arra, hogy a szörnyűségek nem ismétlődhetnek meg újra. De ami most történik körülöttük, rossz képzeteket váltott ki belőlük. És ami még ennél is szörnyűbb, lezárta ajkukat egymás felé is.
Az asszony olyan gondolatokkal küzdött, amelyekről érezte, hogy csak Erikkel tudná igazán megbeszélni. Nem azért, mert nem bízott Miksában, hanem mert Erikkel már elkezdte egyszer. Ők már úgy összehangolódtak, hogy a ki nem mondott kérdésekre is válaszoltak egymásnak. Egészen természetesnek tartotta tehát a későbbiekben, ha feldolgozhatatlan gondjai adódtak, hogy befelé fordult. Ha nem is kapott gondjaira választ, azt érezte, hogy Erik érti őt. Mostanában azon elmélkedett magában, az a gondolat nem hagyta nyugodni, miért van az, hogy ebben az országban mindig bántanak valakit. Hogy ennek a népnek mindig megvan a maga zsidaja. Most éppen a nép ellensége címet viseli. És ennek tagja lehet bármilyen felekezetű, rendű, rangú ember, akire ráragasztható a címke. Meg is fogadta magában, hogy vele ez nem történhet meg még egyszer. Inkább lelakatolja a száját, még a gondolatait is, de azt se tűri el, hogy a környezetében elhangozhassék bármi, ami vesztüket okozná.
Folyt köv.Miksa is sokáig várta haza Linát és a három gyereket. Meg a többi magányos férfi is várt. Aztán haz
Beteg gondolatok, kóros érzelmek
Minél inkább érezték a fenyegetettség veszélyét, annál inkább féltették, óvták egymást. Összekovácsolódtak. Észrevétlenül költözött be szívükbe a szerelem. Nem a lángoló, érzékeket felkorbácsoló vihar, hanem a nyugodt, mindent betakaró melegség. Jutka meg sem érezte, hogyan lett belőle ismét boldog asszony, aki büszke férje stílusára, külsejére, társadalmi helyzetére, és arra, hogy éppen őt szemelte ki társául. Egész további életüket meghatározta a biztonság keresése, és védelme. Együttesen is, de főleg külön, külön
Miksa elfogadta, sőt élvezte is Jutka ragaszkodását, de képtelen volt feloldani lelkében azt a keserűséget, amit gyermekei elvesztése okozott. Szinte szégyellte magában, hogy Lina hiánya már megszelídült az új, melengető érzés hatására, ellenben a gyerekek egyetlen pillanatra sem estek ki gondolatából, érzéseiből. Szinte tapinthatóan vele voltak. Meg lehetett volna simogatni őket. Erről nem beszélhetett Jutkával sem, mert nem érthette volna meg, hogy ő csak abban a tudatban tud élni, ha úgy érzi, hogy mellette vannak az övéi. Megvolt tehát az ő titka is. Noha ő maga is rendellenesnek, szinte felfoghatatlannak tartotta, sőt betegesnek, ami végbe ment benne. Nem akarta, nem tervezte, de megtörtént.
Lassan, fokozatosan, és észrevétlenül alakult ki benne, hogy a gyerekei visszaszivárogtak az életébe. Itt vannak körülötte. Életre keltette magában az elvesztetteket. Mindez olyan magától értetődően történt, hogy szinte természetes volt. Hol az egyik, hol a másik jelent meg körülötte valóságosan, és olyankor ezt természetesnek tartotta. Mire ráébredt, mi történt vele, élő, eleven gyerekei állandóan körülötte voltak amint magára maradt. Megoldotta velük mindennapos kisebb, nagyobb gondjaikat. Az egyiket megölelte, másikat korholta, vagy megsimogatta a fejét. A lányai nőttek is természetesen. Hol fodrászhoz mentek, hol új ruhát kértek. Idegen fiúk is feltűntek a közelükben. Nagyon kellett vigyáznia rájuk, hiszen nem élt az anyjuk, míg korábban minden hasonló jellegű dolgot levett a válláról.
A fia már kész fiatalemberré serdült lelkében, és pontosan úgy nézett ki, mint ő hajdanán. Magas, karcsú, fess fiú lett belőle. Egyetemre járt. És udvarolt. Rengeteg pénzt áldozott rájuk, s azt az összeget, amit gondolatban rájuk költött, rendre berakta takarékba.
Tisztában volt vele, hogy mások számára beteges dolog az, amit művel, annál is inkább, mert ő maga is annak tartotta. Éppen ezért hallgatott róla. Hogy mondhatta volna el Jutkának, miket él meg? - Vágyott pedig rá, hogy társa legyen belső gondjaiban, örömében is. - De, tudta, ha elmondja, halálra rémiszti vele, mert azt gondolja róla, amit ő is hasonló helyzeten, hogy megbolondult.
Végezte a munkáját, élt, mint minden normális ember, aki beletörődött a sorsába. De két élete volt. Egy külső, és egy belső életet alakított ki magának. Olyan tökéletesen működött a két életvitel, hogy senki nem tudta, mi zajlik benne.
Akit mások láttak, az elegáns, okos, szorgalmas középkorú férfiként élte napjait, a másik pedig magára vette árva gyermekei minden örömét és gondját. És még a gondokat is örömként élte át, ha sikerült megoldania. Mert még gondokat is teremtett. Ebben az ő külön életre hívott világában sajnos nem is lett volna helye Jutkának. Itt egyedül élő magános negyvenes volt. A gyerekek belakták a házat, kitöltötték az életét. Rézike elvégezte a ház körüli teendőket, ő pedig azért dolgozott, hogy mindent előteremtsen szeretteinek. Ez az egészségtelen titkos világ biztosította neki, hogy élni tudjon a valóságban.
A megcsalás
Kárpáti Miksa kétféle harcot vívott. Sajnos a valódi élet sem volt egyszerű. Jó ismerősök bizalmasan értésére adták, hogy sürgősen mentse ki vagyonát az üzletből, mert pillanatokon belül államosítani fognak az országban minden magántulajdont. Éjszakánként lopta ki vég számra a drága kelméket, minden rövid árút, és rejtette el őket Rézike segítségével. Még arra is ügyelt, hogy Jutka ne tudjon semmiről. Ne kényszerüljön hazugságra, ha faggatnák. Elég teher, ha ő hazudik. Óvatosságból arról panaszkodott mindenkinek, hogy hova - tovább a tönk szélére jut, mert nem tud új árut beszerezni. Lassan kiüresedik a boltja. Miközben maga ürítette ki azt.
Nagyon nehezére esett hallgatni a rokonság előtt arról, amit megtudott, de ezzel börtönbe juttathatta volna azt is, aki vele jóhiszeműen járt el. Ugyanakkor szégyenkezett önmaga miatt, hogy nem segít szerettein, akik ezt jogosan várhatnák el tőle.
Amióta megtudta, milyen nehézségek előtt állnak, állandóan magyarázta, a fiának, hogy nagyon óvatosan bánjon a pénzzel. Maga a látszat bajba sodorhatja őket. Nem költekezhet, sőt, le kell mondania bizonyos dolgokról, nehogy megszenvedje az egész család. Miki túl fiatal volt ahhoz, hogy lázongás nélkül elfogadja apja igazát. Vitatkozott, ellenállt, sokat kellett győzködni, míg megértette, miért kell apja kérésének eleget tenni.
De ő legalább belátó volt. Nem így a lányok. Velük, sokkal nehezebben értett szót. Haszontalanok voltak, felelőtlenek, mi több, lusták. Évike egyenesen kijelentette, arra való a takarítónő, hogy elvégezze a házi munkát, Miksa pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a saját dolgaikat maguk tartsák rendben. És rendszeresen megvonta a zsebpénzüket, ha másként nem ért el eredményt.
Zsuzsika hízelgő kis teremtés volt, nagyon kellett vigyáznia vele, mert mire észre tért, már le is vette a lábáról. Ő pedig nagyon következetes apa akart lenni. Egyre inkább érezte, hogy egyedül nehéz fiatalokat nevelni
Amikor államosították az üzletet, teljesen felborult eddigi életvitelük. Eddig mindennap óramű pontossággal nyitottak, zártak, percnyi pontossággal tudták, mi a dolguk. Ennek most hirtelen vége lett. Ettől kezdve már csak a piacnapokra korlátozódott a munkájuk. Oda jártak ki egy szétszedhető könnyű sátorral szerdán és vasárnap. Ott árulták a falusi asszonyok igényeinek megfelelő dolgokat. Dél körül bedobálták a bőröndökbe a megmaradt árut, és egész hétre befejezték a munkát.
A kemény munkához szokott Miksát ez nem elégítette ki, de még csak kilátás sem volt arra, hogy hasznos elfoglaltságot találjon magának. Tisztában volt vele, hogy ő itt osztályidegennek számít, s még a saját boltjában sem kaphatna eladói állást, nem még máshol. Így a hevenyészve szétszedett sátrat hajtogatta össze otthon gondosan, a bőröndök tartalmát rendezte el lassan, alaposan, húzva vele az időt. Szerencsére árubeszerzésre is kellett időt fordítania. Hétfőnként tehát Pestre utazott, onnan hordta haza bőröndökben az eladni valót. A maradék szabad időben órákig rótta az utcákat. Legalább egyszer naponta elment a régi üzlet előtt. Megnézte, milyen áru van a kirakatban, ki most a boltvezető? Amint tovább ment, sürgősen a másik magánéletébe menekült. Elővette azokat a gondokat. Az a gond értelmet adott valós életének
Otthon megpróbálta olvasással, rádiózással elfoglalni magát. És nagy örömmel vette a mindenkori látogató rokonok megjelenését, akikről Jutka gondoskodott.
Őt kevésbé rendítette meg a kényszerű tétlenség. Lefoglalták a háziasszonyi teendők, és a rokoni kapcsolatok ápolása. A Kárpáti családba kizárólag a férfiak jöttek haza a deportálásból, a nők nem élték túl a szelekciót. Édesanyák voltak valamennyien, a gyerekeik kezét szorították, az öregeiket karolták, s részesei lettek sorsuknak.
A férfiak, miután kihunyt bennük
Hozzászólások