Láttam a hontalant,
ki üdvözült arccal
a nincsből adott,
láttam a szenvedőt,
ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott.
Láttam kicsiny gyermeket
a sarokban összekuporodva, –
gyilkolt a magánya.
Hallottam néma,
elfojtott kiáltást,
amikor az ember
fegyverrel torolt bántást.
Láttam, hallottam, éreztem és féltem.
Nem értem, nem értem mégsem…
Siratom az Embert,
aki feledve Teremtőjét,
csaholó ebként tépi,
szaggatja gazdája kezét.
Meghalt a szavak értelme,
disszonáns akkordok
töltik ki a csendet,
s viaszfigurák gyilokra készen
védik a hazug rendet.
Eltűnik a gyertya pislákoló lángja,
sercegve kialszik.
Halotti torra gyűlnek a varjak,
már jajszó sem hallatszik.
A régi bölcső lett a sírhely,
az oszló tetemeket ringatja.
Az Isten pedig talán
gyarló gyermekeit siratja.
Gyászeső esik...
Hozzászólások
Kicsit későn reagálok a hozzászólásokra,ezért elnézést szeretnék kérni:) Nagyon szépen köszönöm a megtisztelő figyelmet...jómagam is úgy érzem a segítő kiegészítésekkel,és javaslatokkal kerekebbé,és lényegibbé vált a mondanivaló...sokszor elveszek a részletekben,a nem odaillő mondatokban...tanulom kifejezni gondolataimat,"lefesteni" képeimet...de boldogan teszem:) Nagyon sok szeretettel ölellek Titeket: Rita
Megrázó versed által ismerkedem veled, kedves Rita!
Nem tudom, hogy milyen volt az "átalakítás"előtt, de most nagyon átjön. A társadalmi problémákra, anomáliákra érzékeny asszonyt sejtem benne.
Ölellek, Erika
Gratulálok mindkettőtöknek! :)