SZÉPIRODALOM

Évezredes a ballada,

Hogyan élt isten fia.

Népe, kinek szívét adta,

Gyávaságból megtagadta.

Ott ért véget, a szép kertben,

Hol összegyűltek tizenketten,

Este vacsorára, ünneplésre,  

Áldozatra, beszélgetésre.

Íme, piros bor az én vérem.

Íme, a kenyér az én testem.

Ha nem leszek már köztetek,

Erre mindig emlékezzetek.

Virrasztókra álom telepedett,

Így nem hallották az üzenetet,

Mit az ember könyörgésére,

Az úr válaszul adott.

Pedig esdekelve kérte:

Vedd el uram ezt a kelyhet.

Mély tűz égeti lelkemet,

A szörnyű pusztulás mi végre?

Megtettem mit kértél tőlem.

Soknak érzem harminc évem.

Hosszú úton elfáradtam,

A gonosz így győz rajtam.

Tanítványa elárulta,

A másik meg megtagadta,

Szeretett népe halálát kérte,

Pedig nem volt semmi vétke.

Kegyetlen az ítélkezés.

És felhangzik a vádlókérdés,

Az ébenfekete felhők alatt,

Melyre választ az Írás sem ad.

Megrogyván még feltekint,

Tagadva győzelmes kínt,

Egy bűnös világgal szemben:

Atyám, miért hagytál el engem!?