Nagyanyó udvarában minden olyan más volt. Hatalmasra nőttek a fák, a fákon a szeder és a cseresznye. Az ízükpedig semmihez sem volt fogható… olyan nagyanyós.
A kis ház az udvar elülső részén állt, keskeny betonjárda vezetett a zöldre festett léckerítéstől a bejáratig. A külső folyosóra mindössze két lépcsőt kellett fellépni, az alsó lépcső mellett feküdt mindig a Cirmi, a mama foltos kandúrja. Unottan, álmosan lustálkodott a körtefa árnyékában.
Az ajtó rögtön a konyhába nyílt, onnan pedig egy másik az egyetlen szobába. A dohos szagú szobát nem szerettem. Nem is nagyon jártam be oda, csak a konyhába. Persze időm nagy részét a szabadban töltöttem, a füves udvarban, vagy a „tyúkudvarban”, ahogy a mami nevezte. Ott laktak az állatok. Az egy hatalmas, varázslatos játszótér volt nekem. A kúttal, az akólakkal, a homokozóval, a ház mögötti korhadt fákkal, meg az orgonabokrokkal. Meg persze a sok giz-gazzal, a szappanvirággal, pipacsokkal. És a bogarakkal.
A nagy udvarból vezetett egy kis kapu a kertbe. Az hatalmas és félelmetes volt nekem, kicsi lánynak, mégis gyakran kimerészkedtem, egészen a kert végéig, ki a határba, mert ott meseszép világ várt rám. Arany búzatábla, ameddig a szem ellátott, a szélében gyönyörű, piros pipacsok, a búza közt pedig igazi, csodaszép kék búzavirág. Az volt ott Álomország, amelynek a kapuját gyakran átléptem akkoriban…
Ha vihar közelgett, be kellett menni a házba, bár néha áztam volna szívesen a nyári esőben, de mama nem engedte.
- Be kell ilyenkor jönni! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és én szót fogadtam. Nem akartam, hogy haragudjon, mert olyankor nagyon hideg volt a szépséges kék szeme.
Kék tollat adott, meg papírt, leültetett a konyhaasztalhoz a hokedlire, és kért:
- Rajzolj!
Én pedig rajzoltam. Szívesen írtam volna, ott volt az ujjaimban a késztetés, meg az akarat, de hiába, még alig múltam hat éves, nem ment. Így hát betűk helyett kacskaringós vonalakat vetettem a papírra, amiből aztán lett mindenféle csuda dolog, nagyanyám örömére, meg a magaméra.
- Az ott micsoda? – kérdezte a mama.
- Ez a házam. Én vagyok a királylány, és ez itt a házam.
- Nofene, a királylányok nem palotában laknak?
- A többiek igen, de én nem. Én nem olyan királylány vagyok, mint amazok, nekem cipőm sincs, látod?
- Akkor te vagy a Mezítlábas Királylány – felelte nagyim, mosoly nélkül, komoly arccal. - Ismertem egy pár ilyet, a háború idején…
Amikor a háborúról mesélt, komor lett az amúgy sem vidám arca. Elmélyültek a homlokán a ráncok.
A vonalak tovább kacskaringóztak a papíron, a toll a kezemben önálló életre kelt.
- Hát az ott mi? – kérdezett újra mami.
- Az ott a patak, meg az állataim. Én is ott vagyok, épp koronát fonok magamnak fűzfavesszőből.
- Te lány, vesszőkoronád van?!
- Az. Fűztem bele búzavirágot is, hogy szebb legyen. Nekem nem kell olyan csillogós korona.
A rajz szépen alakult. Rajta a ház, a Mezítlábas Királylány, a patak, fák, gyümölcsök, virágok, madarak, akik annyira élethűre sikerültek, hogy szinte hallani lehetett a csicsergésüket, ahogy megbújva a lombok közt előcsalogatták a Napot a felhők közül. Volt a rajzon egy út is. Egy kanyargós, keskeny, poros út.
Közben odakint hatalmasat dörgött az ég, mire én összerezzentem. Nagyanyám a fejemre tette a kezét.
- Ne félj. Csak az angyalok sírnak odafönt. Az ördög meg mulat. Meséld a rajzod lányom! Hova vezet az út?
- Az az út a Talicskás Királyfié.
- Az meg ki az ördögfattya?
- Mama, annak semmi köze az ördöghöz. Ő jó. De nincsen lova. Szegény királyfi. A mezítlábas királylány szerelme.
A rajzon a királyfi egy talicskát tolt a királylány háza felé a keskeny úton. A talicska pedig telis-tele volt csillogó valamikkel.
- Aztán mit tol az a szegény királyfi a taligájában?
- Hát, amit kért tőle a királylány. Lehullott csillagokat!
Nagyanyám rezzenéstelen, mosolytalan arccal figyelt, mégis láttam rajta, hogy kezdi nagyon érdekelni a történet. Folytattam.
- Tudod mami, én azt mondtam az én királyfimnak, akkor leszek az övé, ha összeszedi nekem a lehullott csillagokat, és eltolja hozzám a talicskáján. Akkor aztán majd elvehet feleségül. Fonok akkor neki is egy vesszőkoronát, búzavirággal.
Nagyanyám hümmögött egyet, majd csak ennyit mondott:
- Fura egy lány vagy hallod-e. Csak aztán fel ne törje a te királyfid talpát a sok kavics, mert látom, annak sincs cipője!
A királyfi félúton járhatott a csillagokkal teli talicskával, amikor elmúlt a vihar. Nagyanyám elvette a tollat, meg a rajzot, és kihessegetett az udvarra játszani.
Ahogy kiléptem a folyosóra, még hallottam, ahogy a nyikorgó ajtajú kredencbe tette a papírra vetett álmomat, és halkan mormogott valamit.
- Bolond lány. Sokat sír, majd ha asszony lesz belőle. A köténye zsebéből előhúzott egy vasalt zsebkendőt, megtörölte a hideg-kék szemeit, és a sparhelthez ment, hogy megkeverje a bablevest.
Hozzászólások
Megtörtént, sikeresen beállítottam. :)
Üdv.:
Ada
OK, csak a Ning eléggé felbosszantott. Teljesen megváltoztatták tegnap a szerkesztőprogit, és a Mini csomagban már augusztus óta kötelező a beküldések moderálása az íróterem felületén (érdekes módon a fórumban, a képeknél és a videóknál nem), úgyhogy a moderálástól már borsódzik a hátam.
A beállításoknál így jelölj légy szíves!
Üdvözöllek: tokio :)
Köszönöm szépen a hozzászólást, na meg a jó tanácsot is! Nézd (nézzétek) el nekem, hogy a beállításokat még nem látom át teljesen, igyekszem mielőbb megismerni a "rendszert" .Természetesen nem gondoltam "terroristákra" :)
Ada
Szóval megszenvedtem és felmérgeltem magam, mire ráncba szedtem, és úgy mutat, ahogy eddig megszokhattuk.
Egyúttal néhány apróságot javítottam.
Nagyon frappáns, kerek történet, a mindent megfigyelő kislányról és az ő sokat látott, bölcs nagymamájáról.
Gratula + nagy pacsi!