“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”
(Továbbgondolt bölcsességek Márai Sándor kutyás gondolatait követve.)
Halálosan beteg édesapámat kikönyörögtük egy hétvégére a kórházból. Akkor már egyik szemére sem látott, és agyának az emlékezésért felelős része már régen nem működött.
Minket nem, de a kutyáját megismerte. Állni, menni már nem tudott, de nem is kellett, mert hűséges barátja óvatosan, ahogy a nagyon gyenge betegekkel szokás bánni, hozzá simult, és csókolta, ahol érte. Édesapám arca barázdáin a boldogság könnyei ragyogtak, keze pedig megállás nélkül simogatott, emlékezett, és búcsúzott. Sírtunk mind. Akkor találkoztak utoljára.
Édesanyám két évvel élte túl párját. Apukámnak hosszadalmas, sok szenvedéssel járó keresztút jutott, de Anyácskámat meghallgatta az Úr, akitől csak annyit kért, ne szoruljon ápolásra, ne legyen terhére senkinek.
Egy szépséges családi kirándulást követő ötödik napon, mint akit elloptak, úgy tűnt el ebből a sáros világból, itt hagyva minket, az örökre árvákat.
Múlnak az évek, és ma is pontosan úgy fáj, mint akkor régen, azon a Mindszentek előtti napon. Hetekig, de inkább hónapokig sírva ébredtem. Tettem a dolgomat, mert kellett, de mosolyt és törődést osztani nem maradt erőm.
Így azt sem vettem észre, hogy a kutyánk egyre hallgatagabb és egyre lassúbb lett.
Köztudott, hogy a bánat, a gyász megbetegít bennünket, embereket. De azt talán kevesen tudják, hogy pontosan így hat az állatokra is.
Az orvos szomorúan tudatta velünk, hogy öreg barátunk rákos daganata műthetetlen, Ő maga pedig gyógyíthatatlan. Cézárunk övéi után halt, mert nélkülük nem tudott, nem akart élni.
Kertünk békés sarkában egy - neki ültetett - japán akác alatt pihen. Minden tavasszal, amikor a fa virágba borul, sátrat von sírja fölé..., vagy inkább egy illatos, méhek kórusától hangos katedrálist. Kicsi pulink mintha tudná, hogy a mélyben jóbarát nyugszik, néha leül a fa alá, és csendben őrzi a sírhelyet.
Megjegyzés: szépírások, félperces elmélkedésem
Hozzászólások
Drága Szaffym!
... Hát ebben is hasonlít a sorsunk... Anyáink elvesztése felkészületlenül ért mindkettőnket...., és ettől vált feldolgozhatatlanná is haláluk. Árvaságom fájdalmán nem szelídítenek a múló évek.
Köszönöm, hogy jöttél, szóltál... Ölellek érte szeretettel, Lótusz.
Kedves Laci!:))
Burkus nevében is hálásan köszönöm kívánságodat!
Jut eszembe..., egyidős velem!
... Őszülő füle vidáman röpköd rohangálás közben, de esténként kölyök kutya módjára bújik meg ölemben.
Nagyon szeretjük egymást. :)
Véleményedet szívből köszönöm, nagy örömmel olvastam.
Drága Lótusz!
Bizony az állatok érzékelnek belőlünk számtalan rezdülést. Ha rossz kedvünk van, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jobb kedvre derítsenek.
A szép emlékezéshez csak annyit teszek az én sorsomból, hogy a szüleim, főleg édesanyám elvesztését én is nehezen dolgoztam fel. Tőlünk is csak ellopták.
Ölellek szeretettel: szaffy
Az én kutyám is gyanúsan néz rám, amikor nem jól érzem magam. Talán mérlegeli, hogy este biztosan meglesz-e még a finom kaja. Jövőre azonban már Bonny 51 éves lesz, 2013-ban pedig egyidősök (56) leszünk (ha minden igaz), és addigra valószínűleg belátóbb eb lesz. Megérti, hogy aki nem ugrik rögtön a labdáért, az még nem öreg, csak megfontolt. :DD
Nagyon összeszedett, szép emlékezés ez az írásod is kedves Erzsi!
Gratulálok hozzá, és a legjobbakat kívánom a kis pulinak! :)