SZÉPIRODALOM

Mint egy meglódított biliárdgolyó
az uttesten át utcáról-utcára
átvetődik a város egésznapos
szent zűrzavara;
nejlonszatyrokkal cipekedő
asszonyok csivitelő
nagymamás zűrvazara,
csellengő kóbor kutyák
szózat-vonítása,
mely felhasogatja a pállott,
dohszagú levegőt.

Miközben néhány hajléktalan
illatozó kukák,
vagy szemeteskonténerek közt
a visszaváltható üvegeket guberál,
ám csakis addig,
míg a köztisztasági szakemberek
meg nem érkeznek.

Lassacskán totális
elnéptelenedés következik be
nem csupán a város peremén;
kívül-belül bizergető
tűszúrások metszik fel
a lélek pólusait is.
Mintha az átlagember
egy olyasfajta szita lenne,
mely szándékosan átszűri magán
a manipuláció,
megtévesztések fokozatait.

Mindenfajta kishitűséget
fontolgattak akkor,
amikor egyszerre kapkodtak
s mellébeszéltek;
miért kell mindig bocsánatot
kérni olyasmiért,
ami igazándiból
teljesen természetes volna,
akárcsak az önzetlen segítségkérés?!

A figyelmeztető semmiéségek
is lassacskán elszakadnak,
ha nem vigyázznak rájuk,
mellékutcák rendre elnyelik
az ember osonó, lopakodó barátait.
A porondról jó volna kihátrálni
végleg, miközben egyre
meredekebb már minden
viszonlagos kaptató.

Az emberi lélekre
rákövesedett hazugságok
rétegeiből csupán csak
,,egyeseknek" ha sikerült
kártyavárakat létrehozni,
melyek aztán szinte
azonnal le is dűltek;
a körültekintő tájékozódást
egyre kevésbé lehet bizalmi
protekció nélkül megkapni,
vagy épp megszerezni.

A tilos küszöböket,
bezárt ajtókat és ablakokat
is csupán a kivételezettek
nyithatják ki, mintha csak
egyedül nekik volna fenntartva
a mindenkori boldogulások képlete.
Megalkuvók torzított okfejtése
még mindig gyötri az embert,
hiszen a gyarlóság egyszerre
szédíti s egyetemesen
nyugtalanítsa.