SZÉPIRODALOM

     Nem szűnik a varázs

     nem múlnak az álmok, szelíd
     határsértők, szememből szemedre
     áthajolnak napvilágnál inni
     csillagok fényét, tüzet gyújtani
     pázsitodon, majd kioltva meg-
     rabolni rejtekeidet, nem fogyó
     rejtelmeidet — körülölelnek
     mindennapjaim: titkos ékszered
     szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és
     már nem szűnik a varázs soha,
     szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot.

     Itt áll előttem

     éltető fénybe öltözötten, és
     sugarát szelíden rámveti: íme
     választott napom, holdam és minden
     csillagom, partról a vágyott, álmodott
     tenger, és "föld!" kiáltás az árboc-
     kosárból, élet, mely puszta létével
     hevít a szenvedélyig, és kitartanom
     segít, élni én beléköltözöm —
     magára gyújtott, és végigégem.
    
     Már sosem fogunk

     se asztaltól, se ágytól, már csak itt
     a közelemben, ha legtávolabb
     távol, ing alatt lángként rejtelek,
     bőröddel bőröm perzseled, járjak
     bár bárhol, fölékesítve napjaim
     a megújuló vágytól, mindenkor bennem
     virágzol, bizonyosságod tudata
     kivezet mocsárból, sárból, és már
     sosem fogunk se asztaltól se ágytól.