SZÉPIRODALOM

Nézem az arcot, mely velem szembe néz,

Felismerni magam benne néha oly nehéz.

Elmélyült ráncok, kékes hajszálerek,

Elburjánzó szemöldök alatt, savószínű szemek.

A hatvan feletti évek kegyetlen nyoma,

Az idő, mint szobrász olyan mostoha.

Így látnak mások, ha rám tekintenek,

S nem látják a lelket, mely ott belül rekedt.

Hisz szívesen adnám a sebészkése alá,

Ha néhány évvel megfiatalítaná.

Mert ifjú még a tűz mi bennem lobog,

Ne bácsizzanak hát a tündér leányok.

Nézem az arcot, ki ez az idegen?

Hová lett a csillogó, színjátszó szem?

Mi ez a vékony csík a csókos ajkak helyén,

Ez egy ráncos gúnyrajz! Hát ez volnék ÉN?!!

Nézem ezt az arcot, s fel sem foghatom,

Miért űz csúfot velem a feltámadó álom.

A féreg, ami kirágta arcomból a szépet,

Szegény lelkemet miért hagyta épnek.

Ha volna annyi pénzem

Mint a nyuszis vénembernek,

Még talán el is hinném,

Hogy igazán szeretnek.

Ki meri mondani hát:

A pénz az nem boldogít.

A szemétre vethetném,

E tükör összetört darabjait.