Ez az oldal cookie-kat használ a jobb felhasználói élmény érdekében. A webhely böngészésének folytatásával elfogadja a Cookie -irányelveket.
Emlékeim, mint két tükör
egymással szemben a falon,
sok végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Beljebb jutva minden kisebb,
oly sokszor láthatom magam,
s az utolsóban eltűnök,
mint ifjúságom és nyaram.
Minden egyre kisebb benne,
beljebb érve a láb a kéz,
és a legutolsóban, már
nincs senki, ki utánam néz.
Első írásom ezerkilencszázkilencven márciusában jelent meg egy csepeli újságban Diakrónia panelkörnyezetben címmel. Amatőr irodalmi állampolgárként inkább a szabad vers felé húzott a szívem, igaz hosszú szünet után kettőezertíz környékén fogtam újra tollat a kezembe.
Azóta több antológiában is megjelentek verseim, ha szabad így fogalmaznom a klasszikus magyar költészet áll szívemhez a legközelebb , s ha egy mondatban kellene érzéseimet összefoglalnom, csak ennyi lenne:
"A világ Isten-szőtte szőnyeg,
mi csak a visszáját látjuk itt
és néha legszebb perceinkben
a színéből is valamit."
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Hozzászólások
Versed valóságon alapuló, ám borúlátó megfigyelés, amikor egy optikai jelenség rányomja bélyegét a hangulatra. Sajnálatos, hogy a látvány túl pesszimista, nem tükröz szemernyi boldogságérzet sem. Próbáld a témát pozitív filozófiával megközelíteni! Nem mindegy ugyebár, hogy a pohár félig üres, vagy félig teli...
Elismeréssel gratulálok!
Igen, egyetértek jobb a félig tele pohár és bizony sokszor nem minden az, aminek látszik a tükör mindig csal, soha sem a valóságot mutatja , de hát mi a valóság, ha egyszer minden elmúlik? 🙃 Egyébként a fotó saját kép, a Szabadkígyósi kastélyban készült.