Vékonyra gyalult életek vagyunk,
lazuló csavarok a lét falán,
jövőnkkel a jelenünkbe tiprunk,
bennünk topog százmillió talán.
Szerkesztett atomrengeteg füstje
fut az örök tér szélmalma felé,
a dacoló lelkek bizarr üstje,
dús keblű ételeket oszt ketté.
Öntöttvas álom az angyal torzó,
hangtalan szívverése hab súlyú,
éneke számoktól fosztott szorzó,
tükör szobájából lángszirmot fú.
Szemeink süket mély ködre várnak,
így mentjük a csendben vérző fákat.
Hozzászólások
Valóban így válik az ember a technológia, a technika rabszolgájává, és így alakul ki a paradoxon: minél jobban élünk, annál jobban tesszük tönkre a jövőt. És akkor még nem is beszéltünk a pusztító háborúkról. Hiába no, az ember a legnagyobb környezetromboló és a legveszélyesebb vadállat.
Komor, sötét képet festesz, nem sok esélyt látni a megvilágosodásra.
Gratula + ötös pacsi!