SZÉPIRODALOM

Egyre csak gyűltek a temetetlen álmok,

reményem zsúfolta polcaimra őket.

Emlékem botlik, amíg sorait nézem,

feledés pókjai erős hálót szőttek.

Legrégebbit nyitom, féltő óvatosan,

kisiskolás szempár mosolya úgy éget,

évtizedek múltán is varázsos gyönyör,

nem múlik a hatás, sugara igézet.

Kék madár fészkelt be kedvesen lelkembe,

azt hittem örök lesz e rózsaszín álom,

de csak hamis délibáb játszott szemtelen,

tétova remények, röhögtek a vágyon.

Óceánt festettem tajtékos habokkal,

szigetünket nyalták, gyönyörben fürödtünk,

majd csalfa hullámok elmosták kis hazánk,

viharnak felhői gyűltek csak felettünk.

Úsztam a múltba is. Kleopátra báját

évezredek hozták sóvár vágyon elém,

egybefolyt színeink csodálták az évek,

s mi játszódva úsztunk a hajnalok egén.

Tekintélyek csaltak magukhoz édesen,

ittam szavukat, mint szomjas föld az esőt.

lelkembe mart, míg ők tobzódtak vígan,

én meggörnyedt testtel műveltem a mezőt.

Picasso galambja röppen fel szemtelen,

békéért hullt könnyem, napalm tűzben sírva,

hagyjátok a harcot, üvöltöttem széjjel,

Vietnam földje lett sok ezreknek sírja.

Görbültek útjaim, álmaim reméltek,

szépen, csendesen, a magam útját jártam,

egyetlen adósság behajtatlan csupán,

boldogság morzsáját életen át vártam.

Rám támadt múltamnak ezernyi fullánkja,

szurkálnak kegyetlen, pajzsom mögé bújok,

becsülettel bélelt értelmem tán megvéd,

érdemes volt élnem, zenghetnek a húrok.