Én fáradt Isten bohóca,
elégtem már ezer szíven,
most lépkedek, mint ős halottak,
kikért nem sírt senki, sosem.
Lelkemre vörös éj borult,
száz elszáradt sokadalom,
vad csókok emléke, mint ostor
csap mezsgyét a tegnapon.
A szó elárult, nincs már nyelve,
de nyüszít bennem néha még,
mint kit imádtak esten-éjben
csak reggelre lett borús az ég.
Mégis várok, mint kivert állat,
kinek gaz volt az irgalom,
köpköd a múlt, e rossz szentírás,
megroppan a szó, így hallgatom.
Hozzászólások