Igaz mesék Velencéről
4. Az Accademia képtárban
Érdekes és emlékezetes volt az Accademiában tett látogatásom. Érdekes, mert meglepő módon nem a képtár hírességei - amelyek albumokból ismertek voltak már számomra - tetszettek leginkább, hanem az amolyan „harmadrangú” kis festmények, melyek a városról és hajdani eseményeiről meséltek. Emlékezetes pedig a miatt volt, hogy többek között itt láttam először eredeti Rubens-képet. A festőről egyébként nem volt nagy véleményem, helyesebben nem kedveltem, s így eléggé közömbösen léptem oda egy spanyol grand arcképe elé. Hanem amit láttam, az elbűvölt. Az ismert malomkő-gallér csipkézete olyan finoman, oly mesterségbeli tudással volt megfestve, hogy arra gondoltam, ha fújnék egy nagyot, biztosan meglibbenne. Egy remekmű volt a kép, noha Rubens bizonyára több tucat hasonlót festett. És nem létező kalapomat mélyen megemeltem a művész előtt.
A képtárban járkálva sok helyen hiányzó festmények kereteit láttam, a kép helyén a felirattal „Restaurálás alatt”. A keretre erősített kis réztáblán volt olvasható, hogy milyen képet láthatnék, ha éppen a helyén volna. A termeket helyenként kis folyosók kötötték össze, amolyan átjárók, falaikon szintén képekkel. Ám ezek amolyan „futottak még” kategóriába tartozó festmények voltak, nem mintha visszautasítottam volna bármelyiket is, ha nekem kínálják.
A termek szinte üresek, alig van látogató, s egy átjáróban, ahol magam vagyok, egy megmagyarázhatatlan, hirtelen támadt ötlettől vezérelve leemelek egy képet a falról. Megnézem a hátoldalát, majd eltartva magamtól nézegetem. Azután visszaakasztom, és odébb sétálok. És játszadozni kezdek a gondolattal: ha most oldaltáskámból, vagy zsebemből előveszek egy kést és kimetszem a kis képet, majd ingem alá dugom, és egy előre elkészített sárga „restaurálás alatt” papírcsíkot ragasztok a kép helyére, nyugodtan kisétálhatnék innen szerzeményemmel.
Az elsőrendű festmények persze fotocellás védelemmel vannak ellátva, de ilyeneket nem sokat láttam. Némelyik nagyobb teremben idős teremőrök üldögélnek, és mint a papagáj hajtogatják, ha nagyon közel megy valaki a képekhez: Non toccare! Non toccare! Vagyis, hogy nem szabad megérinteni a festményeket. De azért mégiscsak elgondolkodtató ez a hanyagsághoz igencsak hasonló állapot, ahogy ezeket a csodálatos remekeket őrzik. Mert ez itt Itália egyik legnagyobb és legértékesebb gyűjteménye.
(Már idehaza olvastam egy Unesco-felmérésben, hogy Olaszországból évente milyen nagy-mennyiségű műkincset lopnak, rabolnak el, többnyire külföldi, főleg amerikai megrendelésre. Etruszk sírokat, falusi templomokat, de képtárakat, egyházi gyűjteményeket is kirabolnak, és a rablott holmit soha nem találják meg. Hatékony védekezésre, felszerelésre nincs elég pénz. Szomorú állapot, s nekem az jut eszembe, hogyha ez így folyik tovább, vajon unokáink mennyit láthatnak majd ezekből a szépségekből?) Az Unesco szerint az egyik legfontosabb teendő, szinte az egyetlen hatékony módszer a társadalom szellemének, a gondolkodásnak olyan szintű megváltoztatása, a nevelés, hogy a lopások, rablások megszűnjenek. (Kicsit utópisztikusnak tartom ezt az elképzelést, és mai világunk sajnos nem is efelé halad.)
Járom a termeket, vissza-visszatérek egy-egy képhez, (több helyen bőrbevonatú padocskák állnak, hogy a látogató kényelmesen szemügyre vehesse csodálatai tárgyait) és tobzódom az itt látható kincsekben. Ha több időm lenne, még kétszer-háromszor visszatérnék ide, mert egyszerre mindent megnézni lehetetlen. Annál is inkább, mert a déli szieszta idején bezár a képtár. Kitessékelik a látogatókat, majd visszajöhetnek délután, vagy holnap. Persze újabb belépődíj ellenében. (Üzletnek sem utolsó megoldás.)
Az idő pedig szalad, ugyanis szeretek elidőzni egy-egy képnél, ami valami miatt megragad. Aprólékosan vizsgálgatni a részleteket, ámulni a drapériák, öltözetek gazdagságán, elandalodni a már nem létező világ ezer apróságán.
Végezetül megígérem magamnak, hogy visszatérek még ide, ha jó sorsom Velencébe vezet. Mikor is? Egyszer majd … talán…
Hozzászólások