SZÉPIRODALOM

Hát ott nem is, vagy ha igen, akkor sohasem ok nélkül.

Na de vonaton?
Rendszeres utazók esetében ez elkerülhetetlen. A bejárók – azaz, Pest vonzáskörzetéből naponta ingázók – többnyire minden nap ugyan azzal a vonattal mennek, és ugyan oda szállnak fel. Előbb-utóbb arcról megismerik egymást, később már köszönnek is, és gyakran az a vége, hogy összeülnek.

Egy álmos reggelen, a szűkre szabott ülésen egymáshoz szorulva utastársammal zötykölődtem a főváros felé.
Az unalmasnak ígérkező utazás azonban váratlan ajándékot tartogatott számomra. A kocsi végében felbukkanó, arcról már ismert jóképű fiatalember, kihagyva a középső lépcsőt, amikor a szokásnak megfelelően néhányszor csak köszönget egymásnak két idegen, hatalmas mosollyal és kézlengetéssel jelzi, örül nekem, és majd, ha oszlik a tömeg, oda fog jönni hozzám. Amíg ezt megteheti, addig is csókoltat. Mindezeknek nyomatékául, még cuppantott is egy kicsit a levegőbe.

Bár nem értettem a váratlan közeledést, bevallom, legyezgette a hiúságomat, ez a nem várt siker. Azt azonban elhatároztam, hogy ha odajön, távolságtartó leszek, nehogy félreértse barátságos viselkedésemet.
Minden esetre én is visszaintettem, jelezve, jöjjön csak, ha ritkul a nép.

Ritkult. Persze, addig néhány kérdést és választ elmutogattunk egymásnak.
Majd elérkezett a pillanat, amikor széles mosollyal arcán, elindult felém.
Odaérve udvariasan ezt kérdezte: - Bocsásson meg, szabad?
Döbbenetem felháborodásba billent át, amikor kérdésével egy időben belépett a lábam közé, majd lehajolt, ajkán a beígért csókkal.
-Na ezt aztán már nem tűrhetem! – suhant át az agyamon.
Ám, Ő csak hajolt, egészen addig, amíg el nem érte az ablak mellett ülő „padtársam” arcát.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella

Illusztráció: free fotó a netről