Többször köröztem a fővárosi hivatal parkolója felett, mire végre intett az őr, hogy van egy szabad hely. Leszálltam a varázslények számára fenntartott parkolóba és seprűmet betámasztottam a falnál lévő üres helyre.
– Manus profana non tangat! – intettem a seprűm felé.
– Ötven dukát lesz. – szájhuzogatva szurkoltam le a borsos parkolási díjat a parkolóőr tenyerébe.
Köpenyemet magam köré kanyarítva elindultam a hivatali épület főbejáratához.
A kétszárnyú kapu felett a királyság és a főváros lobogója lengedezett a tavaszi szélben.
Az aulába belépve két díszes vértbe öltözött, bárddal és karddal felfegyverzett kapuőr állított meg.
– Állj! Mi járatban erre boszorkány? – dörgött az egyik őr.
– A főispán úrral van találkozóm 10 órakor.
– Engedélye van? – kérdezte az arcomhoz hajolva a másik.
– Hát hogyne lenne jó uram! Máris mutatom! – azzal köpenyem belső zsebéből előhúztam egy kopott, sárga tekercset és átnyújtottam az őrnek. Amíg dünnyögve tanulmányozta az engedélyemet, a másik ismét felém fordult.
– A Varázslények kamarai tagsága érvényes?
– Természetesen! – húztam ki magam, majd egy laza csuklómozdulattal kört írtam a levegőbe. Néhány pillanat múlva megjelent a levegőben a Boszorkányok céhének emblémája, egy tűzrakáson álló, fekete füsttel fortyogó üst, felette egy denevér és egy vörös kakas.
– Rendben van! Mehet! Második emelet, harmadik ajtó – a folyosó végi lépcsősorra mutatott.
Elindultam, amikor a hátam mögött harsány kiabálásra lettem figyelmes.
– De hát én kamarai tag vagyok! – egy barna köpenyes, alacsony, köpcös férfi kiáltozott a kapuőröknek.
– A kamarai tagsága nem érvényes! – förmedt rá a magasabb ajtónálló. – Tehát először meg kell fizetnie a tagdíjat, a hátralékot és a kamatokat. Aztán kérvényeznie kell egy új boszorkányos működési engedélyt, és csak utána kaphat belépési engedélyt a Mágus Hivatalba.
– A radai rossebb vinné el az összes hivatalnokot! – a férfi morogva, egy vaskos papírköteggel a kezében elindult az egyik iroda felé.
Őszintén sajnáltam szegény párát.
Megálltam a harmadik ajtó előtt és bekopogtam.
– Jöjjön be! – kiáltott egy érces férfihang.
Beléptem és elcsodálkoztam a vezető beosztású hivatalnok irodájának pompás berendezésén.
A legfeltűnőbb a faragott íróasztal mögött, a falon lógó királyi pár portréja volt. Harald király és Mirana királyné uralkodói díszöltözetben, szigorú tekintettel néztek le a festményről, mintha mindent látnának.
– Elhozta? – jött a mohó, sürgető kérdés a magas, szőke férfitól, aki a királyi tanácsnokok sötét egyenruháját viselte.
Bólintottam.
– De ugye tudja, hogy ez nem lesz olcsó?
– Persze, persze, hogyne tudnám. De mondtam Önnek, nem leszek hálátlan.
Előhúztam oldaltáskámból egy szürke rongyba bugyolált csomagot.
– Ó, ez csodálatos! – reszketve érintette meg a pikkelyes sárkánytojás csillogó héját.
– Szóval biztos, hogy Önnek szüksége van erre.
– Én vagyok a főispán! Meg aztán le akarom nyűgözni az asszonyt is.
– Értem! Ha kikelt a fióka, a nevelése drága mulatság. Csak olyan hozzáértő, mint én lehetek mellette! Különben beláthatatlan következményei lehetnek. – figyelmeztettem.
– Nyugodjon meg barátom, az én pozíciómban az anyagiak nem jelentenek problémát. De gondolom számlát és tanúsítványt kapok róla, ugye? – dőlt hátra bársony fotelében – És most árulja el nekem, a kialkudott áron felül mit kér még cserébe? Most, hogy a boszorkányok szakszervezetét megszüntették – itt tartott egy kis hatásszünetet – persze én segíthetek magának – kacsintott rám, miközben a mutatóujján forgatta vörös ékköves aranygyűrűjét.
– A jövendőmondást királyi monopóliummá tették. Talán közben tudna járni az érdekemben, hogy a közmunka alól mentesüljek.
– Vegye úgy, hogy el van intézve!
– Köszönöm nagyuram! Hívasson, ha eljött az idő! – mutattam az ismét rongyokba csavart tojásra az asztalon – Üdvözlöm a kedves feleségét! – mélyen meghajoltam és kihátráltam az irodából.
Sietve lépkedtem lefelé a lépcsőn, azonban a kapunál már egy kisebbfajta, elégedetlen tömeg verődött össze.
– Alaris tanácsnok! Jöjjön le! – skandálták.
A két őr fehérre vált arccal igyekezett őket csendre inteni.
Ahogy próbáltam az összegyűltek mellett elhaladni, ismerős arcot véltem felfedezni.
– Morris! Hát te mit keresel itt? Nem vidékre költöztetek a családdal?
– Ramona! De igen, odaköltöztünk. Azonban az új rendelkezések miatt minden hivatali ügyet csak itt, a királyi főtanácsnál lehet kérvényezni. Látod ezeket a boszikat?
Körbe néztem a színes társaságon.
– Mind vidékről érkeztek. Már órák óta váratnak minket. Ráadásul a vármegyei kamarai tagdíj befizetését nem fogadják el. Újból le kell róni a díjat itt is, ahhoz, hogy időpontot kapjunk a Mágus Hivatalba ügyfélkaput igényelni.
– Ez nagyon bosszantó!
– Te mit keresel itt?
– Beadtam egy „Varázslás tevékenységikör” módosítási kérvényt. – kérdőn nézett rám – Sárkánynevelés – suttogtam.
– Sajnos én csak a jósláshoz értek igazán – hajtotta le a fejét szomorúan – Heti négy nap a fővárosi kihelyezett hivatalokban minimálbérért. Az ingázást vagy a saját seprűhasználatot ki téríti meg? – háborgott régi barátom – De persze, ha a főispáni hivatalból keres meg valaki…
– Emlékszel? A seprűtan tanárunk miket mesélt a záróvizsgánk után. Repülési engedélyt csak azok kaphattak, akik ingyen különórát adtak a helyi ispán gyerekeinek.
Morris beletörődötten bólogatott.
– Igazad van! De akkor is felháborító.
– Légy előrelátó! – kacsintottam és megveregettem a vállát, majd elindultam a kapu felé.
Még utoljára visszanéztem.
Morris kaján vigyorral az arcán vágtatott utánam.
– Ramona! Te egy zseni vagy! – bazsalygott bizakodóan.
– Tudom. – vigyorogtam.
Kiléptem a parkolóba, ahol a seprűm mellett egy piros büntetőcédula lebegett.
Lejárt a parkolásom.
Hangosan hahotáztam.
Hozzászólások
Úgy tűnik a csodák birodalmában is ugyanazok a reflexek működnek. Ahol lehet gáncsolják a vállalkozókat, hogy kicsikarják a baksist. Ahogy anno Hofi Géza említette: "...mindig a fejétől büdösödik a láb . . . ja, a lábfejétől, persze".
Érzékletesen helyezed át korunk visszatetsző problémáit a varázslények világába. Igazán meghökkentő, hogy odaát már egy falhoz döntött seprűért is a parkolódíjat kell fizetni. Az aktuális lehúzó normákat persze mindig felűről diktálják. Ha egyszerre csak kiötlik, hogy a macskafarok után is adó dukál, úgy a boszorkányok újabb súlyos terhet kapnak a nyakukba. Ha pedig eldöntik, hogy az elit kviddicsjátékosok 200 millió dukátot érnek, akkor annak megfelelő juttatást kell nekik biztosítani az aprócska varázsvállalkozások kizsigerelésével, illetve az alkalmazotti munkabérek minimalizálásával.
Történeted humoros, ironikus hangvételű társadalmi szatíra, amely a fantázia világán keresztül mutatja be a bürokrácia abszurditását és a hatalmi rendszerek korrumpáló hatását. A főhős esete megvilágítja, hogy egy ilyen rendszerben a túlélés kulcsa gyakran nem a szabálykövetés, hanem az alkalmazkodás és a kapcsolatok. Ramona ugyan kijátssza a rendszert, a parkolási bírság viszont ugyanúgy eléri. Ez azt sugallja, hogy a bürokrácia többszintű csapdájába így vagy úgy, előbb-utóbb mindenki beleesik.
Gratula + ötös pacsi!