OLVASNIVALÓ IRODALOM

Ereje teljében a kert, az öregemberalabástromgipsz nyugalommalbeljebb tessékel – szokmányos hagyatéka szemében / kontemplatív buzgalomvan kiszáradt asztalán, ’azt vagy háromkis laskasírítő: egyébként süvítőaz unalom a kifáradt szalmalikekprizmáján át

Mennybolt magasából csorog ma a napfény, – hagynék belőle télre – erkélyre lepke rebben, emlékezetembe táncol, lebegve, félve csápol, levegőre gombostűzve, vágytól űzve támolyog, mosolyt felöltve száll, de már szökken, kúszik fel az árnyék, talál m

Csattan az ajtó mögöttem. Megváltvalódulok ki a sötét éjszakába.Ennyi volt. Vége. Mára már elég!Dolgoztam híven zümmögve, mint a gépreggel nyolctól, és már éjfélre felé jár.Kiégett vagyok, fáradt és sóvár.Mint csahos kutya üdvözöl a szél.Mellém szegő

Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
csepegnek rólam a permeteg percek,
érzem a nyugalom hanyag hullámzását.
Alig libben a levegő, szinte leült az élet
vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújta

Táncoló cirkuszCsászárbajszú tamarinok sóhajfalva közepénlézengenek, a sátor csalafintos főterén meg beruárkecskék kergetik a légtornászok közül a vénebbeket_ a sarokban egy csíkos bengáli köpül, pedig elmúltmár február, s a nepáli fakír, mint bélpok