I. rész

Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.

Nyugodt, júniusi szombat este volt, kellemesen lehűlt a levegő. Csengeri, a lakásával szemközti étteremből lépegetett hazafelé. A földszinten lakott, így amikor benyitott a vastag falak miatt nyáron is hűvös lakásba, még el sem szívta a cigarettát, amire az étteremből kijövet rágyújtott.
Megborzongott a konyhában. Hirtelen mozdulattal öntött kétujjnyi konyakot egy öblös kristálypohárba, és mohón lehajtotta. Valamivel lassabban újratöltötte a poharat. Elgondolkodott közben, így most többet, úgy háromujjnyit sikerült.
– Nem számít, nem megy kárba, csak pocsékba – húzta el a száját. Pohárral a kezében a átsétált a nappaliba, és kinézett a forgalmas utcára.
A Thököly úton közepes volt még a forgalom, meg-megremegett az ablak a villamos és a buszok keltette rezonanciától. Csengeri, az utca felőli ablakokat sohasem nyitotta ki, kizárólag az udvar felől szellőztetett. Csak a konyhán és a lichthófon keresztül engedett be némi levegőt.
Nem igazán bámészkodott sokat, nem szerette a forgalmat, az utcát figyelni. A közértbe is legtöbbször kelletlenül ment át – az út túloldalára, amióta néhány méterrel előtte elütött a megállóból kiinduló busz egy gyalogost. Néha remegett az ina­ – hiába volt autós ember –, mielőtt átvágott volna az úttesten. Megvárta, amíg néhány gyakorlott kamikaze utat tör magának, az izgága autósort fékezésre kényszerítve.  Most, a két pohár borpárlat után persze nem lett volna különösebb önbizalomhiánya, de mindig nem űzhette el remegését a drága itallal. No, persze nem anyagilag esett volna nehezére… Nem volt rosszul eleresztve. Akkoriban minisztereket megszégyenítő jövedelmet kasszírozott. 

Rágyújtott. Bekapcsolta a magnót, hanyatt dőlt a puha, rackabundával letakart kényelmes fotelben, és öntött magának újból.
A méretes hangfalakból áradó hanghullámok szinte masszírozták. Lelazították az agyát is. A felvételen a Beatrice nyomta: „A munkának vége, kijössz a gyárból, Egy vodkától erős vagy és bátor…”
– Milyen vodka? Milyen gyár? Kevés vagy, mint vöröshagymában a proletáröntudat Feró! – próbálta túlordítani a több száz wattnyi dübörgést. – Még hogy nyolc óra a munka… meg szórakozás.

Lehalkította a zenét, és felhívta az egyik taxiközpontot. Figyelt rá, hogy ne azt, amelyiknél ő dolgozott másodállásban, hanem minden alkalommal másikat. Nehogy kiismerjék szokásait, és ne lássák az ismerős csapatbeliek túlontúl jókedvűen. Amikor megjött a kocsi, találomra magához vett egy marék papírpénzt, és kisétált a hentes elé a sarokra, ahová mindig is kérte az autót.
Bemondta spanja lakcímét, és a sofőr elé tolta a cigis dobozt. Mindketten pöfékelésbe kezdtek, és lendületes ütemben pattogtak az 1500-as Ladával Ferencváros felé a Hungária krt. hézagos macskakövein.

Loo, a span már behangolt rendesen. Ezt abból látta Attila, hogy barátja hiába kémlelte bőszen az eget, folytak a könnyei, úgy szívta a százas szofit. A füstszűrőjét is.
– Loo… nem változol te semmit, olyan  igazi szarrágó párttag formád van.
– Mert te persze változol arany barátom!? Te is csak a magad esze után mégy – vágott vissza a kopasz, szeplős zseni.
– Jó-jó, de én legalább nem szívom azt a büdös füstszűrőt. Tessék, itt egy szál malrbi! No, de akár indulhatnánk is... Nézzünk ki a Rómaira a Tóba!

Már sötétedett, amikor kiszállt a két szögesen ellentétes kinézetű fiatalember a taxiból. Attila harmincévesen, jólszituált benyomást keltett. Loo-t viszont – aki nála valójában két évvel fiatalabb volt, de csúnyán kopaszodott, és eléggé szedett vetetten öltözött, hirtelen akár negyvenes, lepukkant csövingernek is nézhették.
– Nem számít – szívatta Csengeri –, egy százas jattért csak beengednek itt a peremen. A várba viszont nem szívesen mennék veled…

A nagydarab kidobó új alkalmazott lehetett, nem ismerte Attilát. Csengő (így becézték) azért egy ötvenest belegyűrt az ingzsebébe, és mosolyogva mondta:
– A barátomat a Csepel Művekből szedtem fel, egész nap biciklit hegesztett. Nézd el neki, hogy le sem cserélte a megfáradt munkásarcát!
Loo már nem hallotta ezt az élcet, mivel előresietett a mellékhelyiségbe. Feszítette a jó néhány megivott sör, mint aktmodellt a bableves.

A Tó nevű diszkó a kemping és a fürdő között volt középtájon, így turisták, strandolók is beeshettek a törzsvendégeken kívül. Csengő, amikor felfedezett valami új helyet sokáig visszajárt. Beszélgetett, ivott, flörtölt, így a bennszülöttek közül sokan ismerték látásból. Most is egyből lerohanta néhány csaj. Ők abból a garnitúrából valók voltak, akikkel kb. három hete egy közeli, kaszásdűlői lakásban folytatták a bulizást, és addig-addig horgásztak a nappali nagy akváriumában, amíg balszerencsésen összetörték.  A hordónyi víz szétterült a harmadik emeleti panelben. Úgy rémlett, addig igazán remek volt a hangulat, de aztán illett sürgősen lelépni.
Attila nem emlékezett rá, hogy előtte az egyik nőt bevonszolta a félszobába, de most, hogy emlegette a szöszi: „én szóltam, hogy csak a gyerek ágyán ne!” felderengett a dolog.
– Wow, micsoda barbár vagyok, ha iszom! – nézett ártatlanul Csengő a helyes kis szőkeségre. – Erről jut eszembe: mit igyunk lányok és Loo?
– Mi Bloo Lagoon-t kérünk, mint a múltkor, csak hal nélkül – csicseregték a lányok.
– Mi az a blú laguna? – kérdezte Loo.
­ – A Blue Lagoon: 4 cl vodka, 2 cl curacao blue, 1 öntet citromlé. Mindez feltöltve szénsavas limonádéval és megkeverve – segített a pultos, és már vette is elő a poharakat. Négy lesz?
– Nekem inkább egy kőbányait – válaszolt gyorsan Loo – nem bírom az émelygős lónyálakat.
Alighogy kitették eléjük az italokat, odatelepedett a bárpulthoz a két csehszlovák csaj, akikkel előző hétvégén kavartak.
– Itt van megint Petró és Sárkó – nyögte ki bambán Loo. – Ezek mikor mennek már haza?
– Te éheskedtél rájuk a múltkor...  Én mondtam, hogy szívósnak tűnnek. Hót kokin hurcolásztál bennünket a "varnyúval" körbe-körbe a parton, valami nyugalmas dugóhelyet kerestél. Amikor már nem bírtam, és hazamentem taxival, képes voltál utánam hozni őket, és felzavartál legszebb álmomból. Intézd el akkor most őket úri cimborám!
Attila lehúzta az italát. Hódító ábrázattal a szöszihez fordult, és felkérte táncolni. A kis szöszke akkora volt, mint egy macska ülve, de nagyon simult, szinte dorombolt. Nem lehettek rossz emlékei a gyerekágyas barbárkodásról.

Csengő már épp beleélte magát egy új kaszásdűlői küldetésbe, amikor belibbent a tánctérbe egy dekoratív vörös bombázó, legalább öt kan társaságában. Amikor találkozott a tekintetük, érezte: ez nem egy mindennapi eset. Vissza is kísérte a szöszkét a barátnőjéhez, és kihívta Loo-t az előtérbe, aki fellélegzett, hogy nem kell neki lengyelül bájcsevegni a két csehszlovák Lujzával. Loo valamikor udvarolt egy lipántos lengyel nőnek, és egy ideje ittasan az lett a kényszerképzete, hogy érti a szláv nyelveket. Ha pedig még többet ivott, úgy vélte, minden szláv nyelven simán tud beszélgetni. Most azonban látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Nehogy utánunk kiáltson Sárkó, azon a hülye csehszlovák hangján – motyogta. – Tényleg állat vagyok, ha sokat iszom. Most is van bennem öt ser, de még tisztán látom, hogy milyen csúnyácskák ezek.
– Tudod, ezt mondtam a múltkor,  persze akkor egy láda sörnek megfelelő cefrét ittál össze. Ahogy éppen sikerült – válogatás nélkül, vegyesen. Aztán meg azt hitted, te vagy Niki Lauda.
– Na, mi a stájsz, lökjed! Mért jöttünk ki igazából? – kérdezte Loo kíváncsian.
– Bejött egy csaj néhány manussal. Őket sosem láttam még itt.
– És?
– …és úgy érzem, ez valami szuper.
– Mi szuper? Az, hogy egy csomó mandróval van?
– Nem az… maga a nő!  – A kanokat valahogy le kéne koptatni. Talán megismételhetnénk a Fekete macskás balhét. Emlékszel, amikor kigyulladt a szemetes, aztán a sok papírzsepi "könnygázt" csinált?
– Az zárt hely volt légkondival, ez meg tárva-nyitva. Nem lesz hatása, maximum minket vágnak ki, ha megdőlünk vele.
– Akkor?
– Hát a jó öreg Loo tud éppen egy módszert… Van a brifkómban egy darab szigetelt rézdrót. Gyújtóval kicsit leégetjük a műanyagot a végein, meghajlítjuk, bedugjuk néhány helyen a konnektorba, aztán meglátjuk melyik veri le a hangosítást és világítást. Na, ugye jó a csepeli biciklihegesztő a háznál? Tudom úgyis, hogy így cinkelsz a hátam mögött.
– Loo, ez nagyon pöpec. Ha kihajtják a népet, akkor azt mondjuk, hogy átmegyünk a Zuglóiba, mert ez itt tré, és mielőtt okoskodnának a lányok, rendelünk két taxit. A négy csajt beültetjük az elsőbe, a másik kocsival mi meg majd kicsit lemaradunk, aztán ügyesen visszafordulunk az első lámpánál.

Loo először a mellékhelyiségben próbálkozott, de azon kívül, hogy mindenki lehugyálta a másikat a sötétben, egyéb bonyodalom nem történt. Aztán épp a bárpult melletti hűtőnél volt egy elosztó… Az telitalálat lett.
Kitereltek mindenkit, és szinte tökéletesen az előzetes terv szerint folyt az akció. Amikor Attila és Loo beszálltak a második taxiba, az épület előtt beszélgető vörös bombázó akaratos szemeiben mintha csalódott szikra villant volna, de azért megeresztett egy gyenge mosolyt, és integetett – úgy finoman, csuklóból.

II. rész

Attila előre kifizette a taxikat, mindkét sofőrnek adott egy-egy ezrest. Ez akkoriban nagyjából egy napi munkabérnek felelt meg.  Amikor kiértek a Szentendrei útra, szólt a pilótának, hogy nem muszáj annyira taposni a jobbost, és lehetőleg már az első lámpánál maradjanak le.
A taxis ragaszkodott a szabályos visszaforduláshoz, ezért csak a felüljáró alatt pördültek meg. 

Vigyorogva szálltak ki a kocsiból a diszkó előtt, ahol már addigra megtalálták a zárlatot, és újra dübörgött a zene.
– Jól ellesznek a csajok egymással – tört ki Loo-ból a röhögés.
– Vannak Zuglóban is fess legények, nem fogunk sokáig hiányozni – állapította meg elmélázva Attila.
Benn a teremben épp váltott a DJ, és a Queen-től a Bohemian Rhapsody-t játszotta.
Loo kért egy sört, és leült a  táncparkettel szemben. Attila állva maradt, és a vörös hajú lányt szuggerálta tekintetével. A fiatal lány az egyik farmerszerkós sráccal lötyögött. A társaság többi tagja – akikkel érkezett –  egy közeli asztalnál iszogattak. Vidám fickóknak néztek ki. Nem olyan mucsai fajták, akik egyből odavágnak – állapította meg Csengő.
A gyönyörű vörös lány vonzotta a tekintetét. Amikor felé fordult és rámosolygott, mintha örömöt vélt volna felcsillanni a szemében, vagy valami olyasmit:
– Na, ugye hogy visszajöttél drágaságom!

Csengő nem gondolkodott, egyből lekérte. A farmerszerkós gyerek úgy adta át, mint a kereskedő a finom kelmét, még meg is hajolt.
– Mi történik itt? – kérdezte magától Attila. – Olyan, mintha álmodnék. Minden sikerül.
Óvatosan átkarolta a lányt, és bizonytalanul lassúzni kezdett.
A vörös démon egyből hozzátapadt, és szinte vezette. Röpültek, keringtek, és közben Freddie Mercury váteszként harsogta:

„Is this the real life ?

Is this just fantasy ?

Caught in a landslide

No escape from reality

Open your eyes

Look up to the skies and see…”

Csengő azon vette észre magát, hogy lehunyta a szemét, úgy beleszédült a helyzet hangulatába. Szinte erőszakot kellett alkalmaznia, hogy visszatérjen az „álomból”, és ránézzen a lányra. Borzongással töltötte el, amit látott. Ez a nő maga a megtestesült mese, a feszültségmentes, nyugodt, felszabadult, derűs kellem. Ez a helyzet pedig egy pazar idill, egy illatos csoda, egy sosemvolt gyönyör…  
Mohón belenézett a lány szemébe, lépdeltek még néhányat, aztán egy maratoni csókkal mutatkoztak be.
Attila arra eszmélt, hogy a vészharang kongani kezd a fejében:
– Mit szólhat ehhez az öt kannibál? Nehogy lerágják a fejem vacsorára! – futott át rajta az aggodalom, és elhúzódott a lánytól.
A lány szinte olvasott a gondolataiban, és visszabújt hozzá.

– Ezek csak barátok – suttogta a fülébe.
– Hihetetlen, ez valóság? Biztos, nem álom? – súgta vissza Csengő.
A lány válasz helyett újra megcsókolta. Összefonódva támolyogtak a következő számon keresztül, és még akkor sem engedték el egymást, amikor már a második gyors szám pörgött.
Végül a bárpulthoz sasszéztak, és kifulladva kértek egy italt. Lihegve szürcsöltek bele mindketten a martiniba.  Attila izgatottan kínálta meg a lányt cigarettával. Úgy érezte, magához kell kötnie minden eszközzel, nehogy suhintson a varázspálcás tündér, és vége legyen a látomásnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg váratlanul, mintegy bizonyítékot keresve a valósághoz.
– Klaudia vagyok – felelte a lány. – Nyáron itt lakom a parton.
– Még soha sem volt ilyen nevű barátnőm – szaladt ki Attila száján. – Én Attila vagyok, de szólíthatsz Csengőnek, Gongnak vagy akár Harangnak is, nem bánom, csak azt ne mondd, hogy feketeseggű.
– Jó… rendben – kacagott fel a lány. – Máris a barátnőd vagyok, úgy gondolod?
– Szeretném azt hinni... és azt is, hogy nem vagyok berúgva, ez a valóság. Annyira szép vagy, kedves és…
A lány befogta a száját a sajátjával, és a nyelvével átpréselt egy kortynyi martinit. Egy újabb, szinte véget nem érő csókba zuhantak.
Attila bontakozott ki óvatosan az ölelésből.
– Pillanatra magadra hagyhatlak? Pisilnem kell.
– Nem engedlek! – mondta szigorúan a lány. – Meglógsz itt nekem… Apropó, az előző garnitúra csajt hová ástátok el?
– Elvitte őket a taxi Pestre.
– Ti meg útközben leléceltetek… Mondhatom szép dolog!
– Mondhatod. Amikor megláttalak, rögtön így terveztem el a dolgot.
Attila elindult a mellékhelyiség felé, a lány viszont nem tágított mellőle. Fogta, simogatta, becézgette, ölelte.
Csengő benyitott a mosdóba, ahol meglepetésére teljesen sötét volt. Nyomkodta a kapcsolókat, és csak néhány pillanat múlva esett le neki, hogy Loo itt is zárlatot csinált.
– A mosdó biztosítékait nem találták a táblán valószínűleg, vagy nem is érdekelte a személyzetet – motyogta. – Engedj el egy pillanatra, amíg elintézem a dolgom! – szólt rá a lányra.
– Elengedlek, de nem tágítok, itt leszek az ajtóban, úgysem tudsz megszökni.

Loo, ahogy figyelte a fejleményeket, egyre csak gyűlt benne a méreg. Rádöbbent, hogy kár volt elpaterolni a négy nőt, mert hiába meresztette a szemét, egyetlen szabad prédát sem látott. Kezdett unatkozni, és az irigység is kínozta. El kellett ismernie: ilyen jó csajt messziről is ritkán látott, mint ez a bögyös, vörös maca. Ez egy igazi bombázó, szögezte le magában, ahogy követte a mosdó felé távozó, ölelkező párt.
A beszűrődő gyér fényben még éppen látta, amint a lány bement Csengővel a férfiszakaszba. Megfordult, becsukta a mosdóajtót, és hirtelen elhatározással kiment az előtérbe. Rágyújtás közben érett meg benne az elhatározás:
– Mindjárt adok én neked Csengő proletárarcú biciklihegesztőt, meg szarrágó füstszűrőszipkázót! A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Megveregette a bejárat előtt álló beengedős vállát, és felnézett az égre, mert csípte a szemét a tövig szívott cigaretta füstje.
–  Benézhetnél a klóba!  Baromi sötétség van, és bemennek a csajok a fiúkhoz, a másik meg nem tudja dolgát végezni.
– Ez komoly, ember?
– Persze, az előbb be akartam menni, de ki is fordultam.
– Na, megnézem, azt úgy kib… onnan mindet!

Attila megmosta a kezét, és  tapsikolt, hogy száradjon.  A lány hirtelen rontott rá, szorosan magához húzta.
– Töröld a ruhámba, úgyis melegem van!
Csengő azonnal megtalálta a legkézreesőbb felületet e célra – a lány fenekén. Azonmód egymásnak estek, behátrálva a sarokba. Újra rájuk zuhant az elvarázsolt érzés, a meseszerű mámor. Amit elképzeltek, azt egyből meg is akarták tenni.
Tépték, cibálták a ruháikat, rágták, csókolták egymást, ahol érték.

III. rész

Amikor betoppant a kidobó, Attila már az ölében  tartotta párját, és úgy érezte kettejüké a világ.
A nagy melák biztos mozdulattal lökte szét őket, és a lányt hajánál, őt pedig karjánál fogva ráncigálta kifelé. Attilának sikerült felhúzni a nadrágját, és becsatolni az övét. Így már nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben. Próbált szabadulni, össze-vissza kapálódzott, de a kidobó erősen tartotta. A nagy erős ember az előtérben elengedte a lány haját, és lökdöste maga előtt kifelé. Amikor kiértek  Csengő kapott egy jól irányzott fenéken rúgást, ami még az agyába is felszúrt. A lányt „csak” kilökte a marcona vadember, de ő elég rosszul esett, lehorzsolta a bőrét.
Az ajtó előtt Loo cigarettázott, kémlelte az eget. Folyt megint a könnye, de most nem a füst csípte.
– Ekkora lyukrúgást aranycimborám… Ne haragudj, de ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül.
Attila feltápászkodott és felsegítette a lányt. Villámcsapásként futott végig rajta az ideg, amikor meglátta, hogy vérzik Klau könyöke.
Akár egy háborodott, úgy rohant rá a kidobóra, és távolból indítva belerúgott a combjába. A nagy erős embert váratlanul érte a rúgás és odakapott. Csengő lábát azonban nem érte el. Attila fejjel esett a melák mellének, s  minden erejét összeszedve elengedett egy kaszáló ütést, amibe a kidobóember remekül belehajolt.
Elhomályosult előtte a kép, ezért csak bárgyún meredt Attilára. Tulajdonképpen összeroppant az orra, és óriáskígyószerű vérpatak csordult le az álláról az övvonala felé.
Csengő érezte az ütés pillanatában, hogy reccsent a kezében a csont. Arra is rájött – rövid csodálkozás után – , hogyha most nem rohan el, akkor valószínűleg agyoncsapja a nagy melák.
Nagyjából egyszerre rugaszkodtak el, ám a kidobó nem látott rendesen, így néhányszor eltévedt üldözés közben a bokrok között. Attila végül már csak szlalomozott, cselezett és zrikálta  a nagy erőst, aki egyre többször esett el.  Úgy öt perc rohangálás – macska-egér játék – után a kidobó kifulladt, visszament az épületbe telefonálni. Kihívta a rendőröket.

Attila valamelyest megnyugodva egyből a lányt kereste. Klau azonban – kihasználva a melák távollétét – bement a táskájáért, és rendbe tenni a sérült kezét.
Nem mert visszamenni az épületbe, nem tudta, hol van épp a kidobó, ezért Loo-t kérte meg, hogy keresse meg a lányt.
Alig telt el két perc, megérkezett egy rendőrautó. Biztos, valahol a parton bóklászhattak. Attila beállt a bokrok közé, és amikor a rendőrök bementek a diszkóba, eloldalgott.  A kidobó hiába mutogatott kifelé, már semmit nem láttak a yardok. Beszélni meg… hát azt nem igazán tudott.

Loo, amikor észrevette a villogó fényt, kíváncsiskodva az ablakhoz ment, és látta amint Csengő meglép a kemping irányába.
– No, ez se jön már vissza, vagy ha mégis, akkor bevarrják a zsaruk – gondolta.
Hirtelen ötlettel leült a bárpulthoz Klau mellé, aki egy nedves zsebkendővel törölgette a sebét.
– Ugye, hogy milyen gyorsan elromolhat minden, ami szépen indul? – fordult a lányhoz. Attila azt mondta, vigyázzak rád, pátyolgassalak, mert ő nem jöhet vissza. Kinn vannak a jagellók.
A lány szemében összefolyt a könny és ruhájára cseppent. Loo simogatni kezdte a karját, majd a haját.
–  Megvigasztallak én drágaságom! – mondta sóváran a felajzott férfi, miközben mohón megmarkolta a lány  mellét, és belecsókolt a fülébe.
A lány meglódított táskájával fejbe vágta Loo-t, aztán csinosan kikarmolta a képét.
– Hogy lehetsz ilyen gusztustalan görény, ilyen hazug állat!? Van pofád hízelegni, meg tapogatni? A srácok látták, hogy te dumáltál a kidobóval, mielőtt utánunk jött a mosdóba. Mi vagy te? Talán besúgó, spicli vagy ügynök? Ennyi becsület, és igazmondás szorult csak beléd? Tűnjél innen, mert idehívom a barátaimat!

Loo megszégyenülten, égő arccal indult el hazafelé. A kidobó valamit mondani akart, amikor az előtérbe ért, de nem lehetett érteni. A rendőrök megkérdezték:
– Ez a kopasz volt az?
– Nem – ingatta a fejét vízszintesen a véres képű melák.

Attila nem ment többet a Tó-ba. Loo viszont hébe-hóba még benézett  – sosem lehet tudni jeligére.  Ilyenkor a kedvenc mondatát mormolgatta:
 – A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Nem látta azonban többet arrafelé a lányt, csak huszonegynéhány év elteltével találkoztak véletlenül a belvárosban.

Az Opera környékén bóklászott a rábízott két apró kutyával, amikor egy attraktív hölgyre lett figyelmes, aki éppen leparkolt a terepjárójával.
– Kellemes bige, és milyen flancos a verdája – nyugtázta kikerekedett szemekkel. – Egy pillanat múlva azonban rájött: több szálon is ismeri a szőke nőt. Ő a hajdani vörös bombázó, aki a nyolcvanas évek végén megszégyenítette, kioktatta és kikarmolta a diszkóban. Egyébként pedig gyakran szerepel a tévében. Igazán híres lett. Talán, ha nem látja újra élőben, nem kerül hozzá ennyire közel, nem érzi tisztán az illatát, akkor örökre feledésbe merül a régi, megalázó emlék.

Körbejárta a pöpec verdát. Először valami kisstílű csínyre gondolt, hogy megkarcolja a fényezést, vagy leengedi a kocsi kerekeit, esetleg filccel firkál rá valami obszcén szöveget, de akkor a műszerfalon feltűnt egy kéklő rokkant igazolvány.
– Nofene! – ez már azért durva. –Tízmilliós dzsipre futja a kisasszonynak, parkolójegyre meg nem?
Kinyitotta brifkóját, amiben – a szigetelt rézdrót mellett – ott lapult egy kis fényképezőgép is.
Egy kattintás innen, egy onnan… Még fizethet is érte valamelyik újság – derült fel sivár ügynökarca.
– Még hogy én lennék a gusztustalan görény, a hazug állat!? Majd meglátjuk, te ki vagy igazából kishúsom!  Megtudjuk az újságokból, mit füllentesz, amikor kikérdeznek a nyomingerek.

Másnap már meg is jelent a kép az egyik bulvárlapban. Különös módon a rendőrség is azonnal lecsapott. Éppen ilyen esetekre elrendelt razzia volt, így nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az ügyet sem.

Loo, a reggeli kávéját szürcsölgette a lepukkant, terézvárosi büfében. Belelapozott a locsi-fecsi pultosnő újságjába, s rögtön rálelt a hírre, amire már napok óta várt:
„ Amikor becsukta kocsija ajtaját, édesanyja rokkantkártyája kiesett a napfényellenzőből, így került a műszerfalra – információink szerint ezt állította X. Y, amikor gyanúsítottként hallgatták ki a nyomozók botrányos parkolása miatt. ”
– Nocsak, nocsak Klaudia! – dűlt hátra mosolyogva Loo.
– Hogy mondod szivem? – kérdezte a büfésnő.
Loo elnyomta a tövig szívott csikket. Csillogó szemekkel felnézett a plafonra, úgy kérdezte:
– Mi a hasonló a nőkben és a parkolóhelyekben?
– Nem tudom, mondjad!
­– Mindegyik normális foglalt. Ha találsz egy szabadot, az vagy fizetős vagy rokkant.
– Mondasz valamit tökikém, mondasz valamit  – kacarászott a büfésnő, és kivette a férfi kezéből az újságot.
– Hadd nézzem csak én is! Te meg elvihetnéd a kutyikákat sétálni, hátha találsz megint valami finom fotótémát...



(Vége)

A szerző megjegyzése:
Ez a novella a képzelet szüleménye, a képek illusztrációk. Ha valamely részletében mégis hasonlítana a valóságra vagy létező személyekre, az csakis a véletlennek tudható be.

Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a  félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né, má’ mekkora dekk, ezért még egy helikoffer is leszállna.
– Elegem van már a cigiből – morogta a taxis. Kijön dolgozni az ember, és csak szívja egyiket a másik után, közben szikkad a napon a Mátyás pinyón, és unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó.  Lehet találnál  utasokat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meg is lesz egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig nagyon pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot. 
– Három kiló? Ebben a forróságban túlórázhatsz Kálmi, mire kihűl…
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.

Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt újraöntve, és még mindig büdösen gőzölgött a napon.
– Micsoda csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– Na, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!

Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány szaladt felé integetve a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mert úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mivel futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
­– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccomat.
 
Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajt, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.

Húsz perc alatt értek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen utána settenkedett, hogy lássa, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis hirtelen megfordult, és szívdobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
 Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy állt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla összegörnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy levegye róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátához értek.

Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet  – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán soha sem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkrr meeleg, neem szaad hrkrr, ráámfieel neem leet, hrkrr nememmá, hrkrr ráámfieel nememmá, hrkrr nemétee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az ádáz, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az agresszív, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött.
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…

Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.

Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
„Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke,  jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!”

Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva –  körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni. 
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak!  – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk.  Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztezett mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele.  Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól is jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung- és diffimetszeteket, illetve a bonyolult méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszakirajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban a rókával együtt vandálkodtunk.

Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim cuccai közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?

2010. november 9.

Ide kattintva olvasható az Atomróka c. korábbi írásom.

cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szíjazottnak
elaludt mindenki
szökjünk meg innen
ötöljünk ki valamit
hatoljunk le a hetedikről
megcsókol a márvány anyakőzet
s magába fogad olcsón az eutanázia

elvégre válság van

Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.

Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt kérem én:
hulljon rátok az ég!
Galád tettek, kifosztások –
emléketek is temesse átok!

Jórészt csóró a világ, pőre,
irgalmatlan válság van.
Rendre háborút kreál a tőke,
feldúlja a Földet szép lassan,
erőt alkalmaz, kíméletlen csapást,
a szenvedőkre kenve a túlkapást.

Mulatnak rajtunk a dúsgazdagok,
ők két végéről égetik az életet.
Miből származnak királyi vagyonok?
Számtalan rabszolga skandál kérdéseket:
Emberként élni csak hitványan szabad?
Hová tűnnek el a megtermelt javak?

Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn, már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború
tekintetekben ünnepet borít.
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
lándzsánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
    Ma még itt vagyunk, létünk elvisel,
    tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!



2008. december 18.

sor előttem, sor utánam,
verítékem lassan csorog,
feszültségét szigetelve
a fél város gumin csoszog.

vég nélküli járműcsorda,
az aszfaltgyepen vesztegel –
remeg az út –, s zajba fúlva-
hörögve, füstködöt lehel.

vár a pincér, portás, taxis,
köszönő szót, vagy jattot tán?
vár a lámpánál a koldus –
egy tekintetet igazán.

áll a munka, a hivatal,
törvényházán számos akta,
kórházi ágyán a beteg,
nem fekszik az istenadta.

áll a bál a megállóban,
bár hív a vasút, vár a máv,
ki busszal megy, az is késik –
csak gyülekszik a bosszúság.

átgondolhatom életem,
bankban, postán csekkel állva,
amire én következem
megírom, mi van még hátra:

minden romlik, s nő az esély –
sor kerülhet talán arra –
gyászolókkal hátam mögött
várok szabad ravatalra.


2009. 08. 10.

Ritka látogatóként múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem –
előkerül most sok-sok emlékkacat.

[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak –
kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak –
téged is vár majd egy hant itt.

Búcsúztomban visszanézek –
egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég az elmúlás sebe -
remeg a sírkert fájón –
Isten se tudja, hogy kösse be.

Hortobágyi azon elképzelése, hogy a bíró a fegyverrel és erőszakkal elkövetett magánlaksértés miatt küldte volna el az ügyészségnek a peranyagot, nem igazolódott be.
A bíróság a súlyos testi sértés vádjának felmerülése okán kereste meg a nyomozó ügyészséget.
Az ügyészség helyettes vezetője azonban négy oldalon keresztül szakszerűen elmagyarázta a társszervnek (kioktatta őket), hogy az előző eljárásban eljáró bírák egyszer már döntöttek ezügyben, és mivel a jogellenes fogvatartás bűncselekményébe beleolvasztottak egy egész bűncselekményhalmazt, ezért teljesen mindegy, hogy súlyos vagy könnyű testi sértés történt, már az is úgy zusammen benne van a pakliban.
A bíróságokra pedig egyaránt vonatkozik a jogegységi határozat, tehát magyarán kötelező az „összetartás” bármennyire is furcsállják az eljárás során elkövetett egyoldalú könnyítéseket és az érezhető részrehajlást.

Azért mégiscsak nevetséges egy valamirevaló jogállamban – gondolta Béla –, hogy azok, akiknek be kellene tartatniuk a törvényességet – mivel ez a feladatuk, ezt tanulták –, olyan erőszakos és eltervezett bűncselekményeket hajtsanak végre, amelyeknek súlyoson törvénysértő mivoltára a laikus sértett is felhívja figyelmüket "menetközben", ám ők ennek ellenére mégsem tágítanak elhatározásuktól, nagymellényűek, önbíráskodók, hiszen valószínűleg ismerik már a szokásjogot. Tudják, hogy mire számíthatnak legerősebb esetben is.
Béla a rendőrök ellene elkövetett erőszakos bűncselekményeit összevetette az aznapi kiemelt médiahírrel, a sárospataki, 20 éves férfi elborzasztó tettével, aki túrórudacskákat lopott: A biztonságiak ráhívták a rendőröket, akik őrizetbe vették szabálysértés miatt, és azonnal megindult a gyorsított eljárás. A bíró 25 ezer forint pénzbüntetést szabott ki. A négy darab rudi értéke 476 forint volt...
Hortobágyi Béla ügyében elítélt rendőrök – emlékeztetőül – 90 ezer forint büntetéssel úszták meg a tulajdonában elkövetett gyalázást, verést és a jogellenes bezárást a rendőrségi fogdába.

Egy ember testi-lelki összezúzása hasonlítható egyáltalán több mint negyedrésznyi arányban a rudicsenéshez? Abban az esetben, ha netán túrórudakban rónák a „jogegységet” valószínűleg 16 db. túrórúd eltulajdonítása már nagyobb büntetést eredményezne, mint az egyszerű, az akkoriban szokványossá fajult, hétköznapi rendőri brutalitás.
Talán, ha a 2006-os rendőri túlkapásokért nem adományozott volna kitüntetést Demszky a viperás Gergényinek, valószínűleg nem kaptak volna vérszemet a helyi janicsárok…
– Lehet, hogy minden teljesen másképp alakul az én történetemben is – elmélkedett Béla.

Az ügyész sűrű, négyoldalnyi írásában nem tért ki arra, hogy az ügy első szakaszában miért adta be hivatala elkésve, jogvesztő időpontban a súlyosbítás iránti kérelmet; ki mulasztott, és ezért milyen hátrányt (netán feddést) szenvedett el. A súlyos testi sértés ügyében tett bírósági feljelentést viszont egyértelműen elutasította, de reményként felvetette a perújítás elvi lehetőségét.

Hortobágyi oldalát furdalta a kíváncsiság – mivel tavasz óta nem kapott semmiféle végzést a Múzeum körúti presszó előtt történt incidens utáni, közfeladatot ellátó személy elleni erőszak ügyében indult büntetőeljárás eredményéről –, ezért írt egy tudakozó levelet a bíróságnak.
A bírónő, mintha az ítélet eltitkolásának gyakorlata teljesen természetes lenne, még elnézést sem kért mulasztása miatt (itt is csak a trehányság vagy a megszokás?), hiszen a több mint három hónapja lezárt ügyről illett volna a sértettet is tájékoztatnia.
Béla ügyében ezt csak külön kérésre, utólag tette meg:
A bíróság a vádlottat (akiről egyébként kiderült, az italt rosszul bíró borszakértő) halmazati büntetésként 450 napi pénzbüntetésre ítélte – egy napot 200 forintjával (?) számolva –, így ugyancsak kilencvenezer forintnyi büntetés jött össze. A bíróság ebben az ügyben sem foglalkozott a sértett esetleges kárával. Úgy tűnik a magyar bíróságok működtetési költségeinek „átalánydíjas” beszedése a valódi, előirányzott cél, nem pedig a sértettek alapvető erkölcsi és anyagi kárpótlása, ami miatt eredetileg létrehozták ezt az intézményt.

Hortobágyiban felmerült a logikus kérdés: miért kampányszerű, és öncélú gyakorta az igazságszolgáltatás, és mért nincsen valamiféle szintentartó mérce? Arra következtetett, valószínűleg ez a hatalmi ág is elbürokratizálódott. Jórészt a maga hasznát szem előtt tartva működik – hasonlóképp, mint a többi nagylétszámú állami intézmény, s így könnyedén termel ki magából és maga körül hatalmasságokat; gyorsítókat, fékeket, eligazítókat, elfogadókat, illetve milliókat bezsebelő „sztárügyvédeket”.
A bíróság ítéletét olvasva, azt azért furcsának találta, hogy a verekedős borászra kiszabott – egy menetben lezajlott – per költsége majdnem a dupláját taksálta, mint a rendőrök esetében. Ez nagyban emlékeztette az orvosszakértői díjjak eljárásonkénti különbözőségére.


Béla könyvelője gyorsan kopácsolt kis számológépén. A negyedéves adóelőleget akarta kiszámolni. A taxis közben fád képpel dünnyögte, hogy szerinte már többet is befizetett, mint amennyit kellett volna az eddigi csekély jövedelméhez mérten.
A könyvelő felnézett az éppen kinyomtatott folyószámla egyenlegből, és hitetlenkedve jegyezte meg:
– Ezen mégis 65 ezer forintos adóhiány mutatkozik, és van egyéb tartozás is, összesen 642 ezer Ft.
Béla nagyot sóhajtott, s néhányszor tenyérrel megcsapkodta a homlokát:
– Ezért kellett nekem eladni a házat…? Az idegtépő tortúrát, a papírtúrást, a rengeteg meddő telefonálást és idegeskedést átélnem? Ezek meg arra sem képesek, hogy a folyószámlán jóváírják a befizetett összeget?
Persze itt is az volt a lényeg, hogy a végrehajtó bukszájába kerüljön az összeg, ne én fizessem be – megdumáltak – , így valószínűleg megkapták érte a külön prémest.
Az, hogy az adózó számláján megmutatkozzon a befizetés, az már nem az ő dolguk. Levették a házról a végrehajtási jogot, elégedjen meg ennyivel a kuncsaft, és örüljön annak, hogy nem indít ellene a másik osztály újabb behajtási procedúrát, hiszen a nyilvántartás szerint megint jócskán mínuszban van.

(folyt. köv.)